A harmincas éveket elhagyva néha úgy érzi az ember, mintha ténylegesen a harmincas években született volna. Mármint az ezerkiláncszázharmincasokban. Pedig baromira 2010-et írunk. Csak a magamfajta, élettől űzött harmincas (na jó, azért ez meredeken szubjektív) annyira lestrapált szűklátással tud maga köré tekintgetni, hogy a korban alattam létezőket két-háromszoros sebességgel látom a mához idomulni. Míg én erőszakkal (vállal, karokkal, kétségbeesett izmokkal-inakkal) próbálok helyet szorítani magamnak a szinglik, macsók, yuppie-k és technokraták alkotta nyüzsgő hétköznapok szövetében, addig az említettek játszi könnyedséggel ficánkolnak benne. Tényleg magamban van a hiba? Üzemzavar ez, vagy a kor egyértelmű üzenete? Jobb lenne az előbbinek betudni.
Vajon kell-e mondanom, hogy ilyen, az épkézlábnak a nyomába sem érő gondolatok hétfő reggel jutnak az ember nyűgös-álmos fiának az eszébe? Amikor a nyári dögmelegben a roló-redőny-sötétítő triumvirátus már sem arra nem elég, hogy hajnali kilenckor a tűszerűen kegyetlen napsugarak az ember szemhéját ropogósra ne pirítsák, sem pedig arra, hogy a hömpölygő hőséget odakinn rekesszék. Mindkettő úgy szivárog be a szobámba, hogy izzadságtól csatakosan folydogálok ki az ágyamból. Pedig életemben nem feküdtem még vízágynak a közelében sem, nemhogy rajta.
A sötét fürdőszobában langymeleg törölköző fogad. No comment. Felitatom vele arcomat-nyakamat, amikor a mobilom életre rikoltja magát. Vajon ő hogyan csinálja, hogy rekedtség nélkül képes kezdeni a napot? Még jó, hogy már ébren vagyok, és nem álmomból vert fel irgalmatlan csörgésével.
- Te, mi van már?
Így kezdi, amikor beleszólok.
- Ezt tőlem kérdezed?
Nem az az épületes párbeszéd eddig, de hát én még csak most készülök regisztrálni magam egy újabb hétre.
- Mintha arról lett volna szó, hogy fél kilenckor lent leszel a Colombiában. Kilenc múlt jelenleg.
- A francba - bűnbánóan fojtom bele a káromkodást a telefonba. Van is miért szégyellnem magam, mert ha jól tudom - és már miért ne tudnám tökéletesen jól - nekem lenne fontos ez az egész. Végre-valahára sikerült elérnem, hogy Szilárdot is és Norbit is ugyanabban az időben, ugyanarra a helyre sakkozzam össze, mert az nekem lehet, hogy jó lehet. Már persze ha el nem cseszem az egészet az orbitális késésemmel.
- Öööö... máris ott vagyok. Tényleg. Csak kicsit...
- Csak kicsit megint nagy barom voltál.
Ez utóbbit jóval halkítottabb hangon, ám annál barátságtalanabbul veti Szilárd a szememre, de érkezésem sincs védekezni, mert kinyomja. Mármint a telefont.
Én meg próbálok összehalászni úgy két négyzetméter sugarú körön belül minden magamra húzhatót: farmer, póló, zokni. Az alsóval már beljebb vagyok, azzal nem kell gatyáznom. Némi dezodor, csak a látszat (szaglat) kedvéért, aztán már tendálok is az ajtó felé a mobilommal, a pénztárcámmal meg a kulcsaimmal. Most mondjam azt, hogy a mappámért a lépcsőházból fordulok vissza?
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése