(előzmény a korábbi bejegyzésben)
A Lloyd olyan nekünk, mint mondjuk a hívőknek a Szent Péter-bazilika Rómában. Vagy az argentinoknak Diego Maradona. Vagy esetleg a dzsessz műfajának Louis Armstrong. Egyszerre szentély, bálvány és történelem. Oda hazajár az ember, ha megpihenni vágyik; bizton összefuthat a barátaival, ha hetek-hónapok óta elszakadtak egymástól; és felüdülhet, vagy ahogyan mai napság dívik mondani: „stresszlevezethet”, ha a munkahelyi, magánéleti, etcetera gőzök-gázok már robbanással fenyegetik az elméjét.
Szóval maga a hely hivatalosan ’Lloyd Lazíthatsz BÁRmikor’, de nekünk már mindig csak maga a ’Lloyd’ marad; ifjúságunk, korai felnőtt tipegésünk, és érett harmincasként is levakarhatatlan törzshelyünk.
Szerencsére - csakúgy mint a Colombia - nincs messze tőlem. A belvárost a csendesebb külsőbb élőhelyektől elválasztó átmeneti peremvidéken trónol, egy ízléses kis tér domináns sarkán. További jellemzői az elütő két emelet, a tematikus termek és a klasszikus kocsma-triatlon lehetőségek. Maga a tökély á la szingli attitűd.
Kicsúszok a fél órából, mert csak fabrikáltam még cseppet a cikken, aztán a fürdő-konyha-gardrób elfoglaltságok sem mentek pikk-pakk. Tudom, tudom, erre mondják, akár egy menyasszony…
Mikor belököm a külső kétszárnyú ajtót, meglehetősen nagy zaj érkezik velem szemben. A hétfői este ellenére jócskán pezseg az élet, vagy tucatig jutok az ismerősök köszöntésében, mire végre elevickélek a földszinti bárpultnál támaszkodó Szilárdig.
- Mi ez a rengeteg ember? Valami buli van, vagy mi?
- Biztos téged ünnepelnek - válaszol a kérdezett, és int Dininek, hogy hozhatja a következő kört. Mármint neki a következőt, nekem az elsőt.
- Szilvi hol van? - tekingetek körbe. Szilárd csak egy pillanatra néz hátra, aztán újra a frissiben elé lerakott sörre koncentrálja a figyelmét.
- Elveszett valahol a tömegben.
Kezet fogok Dinivel, a hivatalosan Dénes névre hallgató csapossal, ám mielőtt megkérdezhetném tőle, hogy ityeg, máris a pult túlsó végén akad dolga. Felcsüccsenek Szilárd mellé az egyik hátsókínzó bárszékre, és kifújom magam.
- Szóval kész vagy? - emelkedik meg menedzserem kezében a söröskorsó.
- Kész. Kicsit toldottam-foldottam még rajta, de ha ez nem megy át Norbinál, akkor semmi. Jobbat nem tudok.
- Mindig lehet jobbat… - réved bele a szolidan elenyésző füstbe Szilárd barátom. Vajon csak én érzem úgy, hogy ő valami egészen másról beszél? - Szerintem sínen vagyunk. Namármost a kérdés az, mennyit legyen pofánk kérni.
- Még azt sem tudjuk, fixre, vagy cikkek utáni fizetésre gondolt-e Norbi.
Én is a habba kóstolok, a búzasör kellemesen kesernyésmentes íze ellen meglehetősen gyenge lábakon állok. Nyelvem reflexszerű csettintésével Szilvi tájfunokat meghazudtoló sebességű mosolya száll szembe az átellenes oldalamon.
- Szia Krisztián.
Esküszöm, úgy ragyog a lány, mintha szimpla víz helyett smaragdgyöngyökkel zuhanyozott volna.
- Szia Szilvi - mosolygok vissza. - Csak nem jól sikerült valakinek a meghallgatása…?
- Jóóóól? Tökéletesen! Azt mondták, tuti biztos, hogy megkapom! Az utánam következőket már be sem hívták.
- Nagy-nagy gratula! És miféle reklámról van szó?
Szilvi arca kifürkészhetetlen mimikába megy át, de szólni nem szól semmit.
- Talán titok?
- Még az - feleli, és nem mindennapi erőfeszítéseinek hála egyelőre valóban az is marad. Nem török le tőle, Szilárd meg szerintem egy polcra helyezi a dolgot a házimunkákkal meg a bevásárlással.
Dini hoz Szilvinek is egy italt, gin-toniknak nézem, aztán egyszerű mozdulattal kitúr Szilárd mellől. Erre mondja valaki, hogy a nők nem érik el mindig a céljukat.
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése