(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Kicsit magára hagyom a párocskát, fogom a sörömet, és attól félek, ma este nekem ez okozza a legnagyobb örömet. Hahaha.
Az emeletre indulok el a spirálszerűen futó, nagyjából két ember szélességűre méretezett lépcsősoron. A második szinten kapott helyet az a terem, ahol egy helyen lehet biliárdozni, darts-ozni és régi klubhelyiségeket idealizáló asztaloknál kártyázni. Ifjabb korunkban számunkra ez jelentette a klasszikus kocsma-triatlont. Ja, hogy a helyzet azóta sem sokat változott? Hagyománytisztelő baráti társaság vagyunk, kérem.
- Krisztián - rebben felém egy örömittas kiáltás a két biliárdasztalon túlról. De jó kedve van ma itt mindenkinek. - Krisztián!
Azért ismétlődik meg a rikoltás, mert én közben belekeveredtem egy, a zöldposztós asztalok között izgő-mozgó társaságba. Első blikkre úgy tűnik, két fiatal srác húz-von maga után, körül, ide meg oda 2 hasonkorú lenge lánykát. Bár nem kértek fel táncolni, valahogyan mégis csak a testjátékuk mértani középpontjába kerültem. Éppen kipenderíteni készül maguk közül a magasabbik srác, mikor harmadszorra is felhangzik a nevem.
- Krisztián! Jövök!
Hát csak jöjjön, mert én egyelőre azt sem tudom, hol áll a fejem. Északi vagy déli irányban-e. Mindenesetre a legnagyobb értékemre, a sörömre vigyázok, s mielőtt a megdőlés, majd kilöttyintés visszafordíthatatlan útjára lépne, a nevemet rikoltó kiragad az ad hoc táncrendből.
- Csakhogy megvagy! Mit bohóckodtál itt ezekkel a csirkékkel?
Csenge nem hazudtolja meg magát, csörög-pörög verbálisan, mint rendesen. Ő olyan barátnőm nekem, akivel egyszerűen képtelen vagyok összeveszni. Hiába homlokegyenest más a belső világa, mint nekem; hiába ütközik a személyiségünk, mint gumicsizma a nyakkendővel; és hiába futottunk együtt néhány hónapig egy kiismerhetetlen párkapcsolatban. Az hamar véget ért, a barátságunk viszont ennek ellenére nem.
- Annyira jó, hogy összefutunk - lelkendezik. - Találtam egy pasit!
Ezt csak így, egészen szimplán mondja. Mintha a pasi mondjuk egy húszas lenne, amibe belebotlott az egyik aluljáró koszos csatornafedelén, és viszolyogva bár, de felszedte a földről.
- Nem mondod - mondom. - Hát ilyet!
- Olyan hülye vagy - öklöz gyomron mosolyogva. Sajnos ismeri a gyenge pontomat. Ezért is tudott levenni a lábáról a főztjével.
- Jó, jó! És milyen?
- Kicsit más, mint te - trillázik.
- Mennyire kicsit? A múltkori „nagyon más, mint én” olyan volt, mintha az ikertestvérem lett volna.
- Hehe. Annyiban más, hogy jobban képes alkalmazkodni a nyavalyáimhoz.
- Rigolyáidhoz...
- Jó, hát nem mindegy? - kacag fel. Tényleg, nevéhez mérten hihetetlenül csengő nevetésre képes. - De persze te sokkal jóképűbb vagy!
- Nyilván - vigyorgok, és eltüntetem a söröm negyedét. Az évek során valahogy beállt a torkom a hajszálra egydecis nyeletekre. Vajon most büszkének kéne lennem?
Csenge karon ragad, és az egyik sarokba rángat. Úgy látszik, a mai cikkteljesítményem úgy ellazított, hogy bárki csak úgy könnyedén taszigálhat.
- De van más is - foszlik szét a mosolya barátnémnak. Pedig nála a jókedv nem tünékeny dolog, az inkább rám jellemző. Már persze ha egyáltalán képes vagyok felvenni előtte bármilyen derűs hangulatot, mert néha még ahhoz is erőlködnöm kell. Muszájból nem lesz hahota. - Bajban vagyok egy másik pasival.
- Ez meglep - mondom, de Csenge félreérti a hangsúlyomat.
- Ez most komoly - sóhajtja. Érezni is lehet ebből a sóhajból, eszem ágában sincs most viccelődni.
- Tudom. Ok nélkül nem szoktál bajba kerülni a férfiakkal. Még ha máshogy is hangzott, ahogy mondtam, ezt jól tudom. Mi történt?
Ekkor esik meg a baj. Na nem az, amely a nőknél kilenc hónap múlva visszavonhatatlan eredményt képez, de legalább olyan váratlan. Csenge megfog, magához húz, hiszen ma ultrakönnyen rángatható vagyok, és szájon csókol. De nem ám csak úgy pici puszit a számra, hanem a jobb helyeken dívó érzéki, teljes-nyelves fajtával. Segítség, erőszak áldozata lettem!
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése