(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Egyként fordulunk a közénk toppanó felé, mosolygásunk a köröttünk terjengő nagyvárosi szmogba illan.
- Bocsánat, zavarok? - vigyorog Szilárd barátom, bár csak a vak nem venné észre, hogy kevés emóció áll messzebb tőle per pillanat, mint a sajnálat.
- Végtelenül - morgom neki, és próbálok szemeimmel valami jelzésfélét küldeni felé. Olyasmit, hogy „na kopj le szépen marha gyorsan”, vagy valami hasonló töltetűt.
- Én csak a barátomat jöttem összeszedni - kezd bele zavartalanul, de pillantása céltáblája nem én vagyok. Lehet találgatni, hogy kicsoda.. - Volt olyan kedves ugyanis, hogy magamra hagyott, miközben épp a jövőjét próbáltam megalapozni. És nem is csak éppenhogy, hanem színtiszta acélból, amelyre lehet építkezni.
- Valóban? - villant újra mosolyt a lány. - Akkor ezek szerint rövidesen ki is derül, hogy kicsodák maguk…
- Senkik… izé semmi különös - ez már én lennék. - És úgy pontos, ha elmondjuk, hogy az építkezéshez én értek. Szilárd barátom csupán ás, ásogat, áskálódik, de a tartalmat már nem ő tölti a gödörbe.
- Na ja, ez is egy nézőpont - fintorog a számra vett, de csak nem szakad el a szeme a robogós lányról. - Apropó, Kálmán Szilárd.
- Pallagi Krisztina - nyújt neki kezet a lány. Én valahogy úgy érzem magam, mintha gyertyatartó lennék kettejük bontakozó ismerkedésének oltárán. - Ön pedig?
A lány szakít Szilárd ábrázatával, és rám veti fojtogatóan zöld pillantását.
- Győrváry Krisztián - mutatkozom be én is, és végre jobbomba vehetem selymes tapintású kezét. Ugyan nem látom magamat, de ha most nem vigyorgok, mint a fakutya, akkor soha.
- Hogy ezen így végre túlestünk - veszi vissza a gyeplőt a betolakodó -, akár egy kényelmesebb helyen is folytathatjuk ezt a kis párbeszédet. Bár sajnos Krisztiánnak dolgoznia kell, én viszont…
- Engem várnak - zárja rövidre az invitálást, és egyben a totális kigolyózásomat Krisztina, és végérvényesen előveszi a hóna alól a fejvédőt. - Talán majd máskor, srácok.
Mosollyal int búcsút nekünk, mi pedig döbbenten nézzük, ahogyan megragadja a robogóját, végre menetirányba fordítja, és felülvén rá, a gyalogosok közé fúrja magát. A sarkon dobbant le az úttestre, aztán szem elől veszítjük.
- Kösz, mint mindig!
Hangomban nem kevés keserűség csordogál. Szilárdra nézek, sóhajtok egyet, és elindulok hazafelé. Ő rögtön mellém pattan, cigit kotorván elő a zsebéből.
- Most mi van? Ne mondd már, hogy én voltam az elefánt?
- Hát akkor kicsoda?
- Mondjuk te. Ha nem lépsz közbe ezzel az építkezős baromsággal, akkor már békésen kávézgatnánk egymásba gabalyodva a Colombiá-ban. Timit pedig megenné a fene, hogy ki ez a csaj…
- Mert csak ez számít, ugye?
- Komolyan nem értelek, Krisztián! Te hagysz faképnél engem, nem szólsz, hogy „bocs, megálltam csajozni”, amikor pedig visszakullogok, még én vagyok a hibás. Különben hogy szedted össze ezt a lányt?
- Figyelj, nekem meg kell írnom azt a nyamvadt cikket - torpanok meg. Még szerencse, hogy a mögöttem jövő bácsika éberebb, mint azt kora feltételezné, és egy elvetemült manőverrel kikerül engem. Ha lenne botja, biztosan rosszindulatúan lengetné felém. De nincsen, nekem pedig kedvem nincsen most tovább hallgatni a barátomat. - Majd este felhívlak. Addig megírom ezt az izét, aztán levezetünk pár sörrel.
- Ez már jobban hangzik - vágja felém a vigyorát Szilárd, és a mobiljáért nyúl. - Ha minden igaz, Szilvi kijött már arról a válogatásról. Öt az egyhez, hogy megint vigasztalásra szorul…
- Te pedig másra se vagy jó, mi?
- Hogy te mekkora… igazságokat tudsz mondani, ha akarsz!
Szilárd szélesen ontja felém a vigyorát két füstölés között, majd csát int, és balra átvág az úttesten. Nem tudom, hányszor kell még kondicionálnom magamat, hogy ne hagyjam annyiban a dolgokat, amikor sérelem ér, de az világosan kiderült, hogy nem ma fogom elkezdeni. És nem feltétlenül Szilárddal. Befordulok jobbra, és már azt a bugyuta cikket érlelgetem a fejemben.
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése