(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Szóval, akár egy westernben. Délidőben, vagy ilyesmi. Bár akkor már inkább Éjféltájt.
A pisztolyhős (haha) az ágyon ül, széttárt karjaival jelezvén ártatlanságát, miközben a vállgödrébe fúródva, akár egy jótékony kullancs, Nőszemély Egy zokog. A fürdőszoba kellemes meleg fénye a szoba fapadlójára lobban, az ajtóban bájos köntösbe öltözött Nőszemély Kettő áll, csípőre, revolverközelbe helyezett kezekkel.
Baromira várom a csapó végét, hogy az "Ennyi!" felkiáltással oldódjon a helyzet, de attól félek, helyette inkább kapok egy olyan lecsapót, hogy a holnap adja majd a másikat. Már persze, ha lesz még nekem egyáltalán holnap…
- Szia - köszön vidáman Krisztina, aztán elkomorul. - Te sírsz?
- Bár lenne könnyem… - próbálkozom, de a motoros lány villámot küld a szemeim közé. Mibe, hogy csúf heg marad majd utána?
- Te tényleg sírsz - lép közelebb, és olyan óvatossággal, amelyhez képest én még a porcelánhoz is vasmarokkal nyúlnék, lefejti Csengét a vállamról. Egyúttal leguggol elé, úgy suttogja neki. - Krisztina vagyok. Ne sírj.
Most, hogy felszabadult a vállam, egyszersmind teljes tehetetlenségem, zsebkendő után kezdek kotorni az éjjeliszekrényen. Még jó, hogy az előrelátóbb fajtához tartozom, találok is egy oridzsi csomaggal. Mire visszafordulok a lányok felé, már összedugott fejjel sutyorognak. Krisztina, oda se nézvén, elveszi kezemből a feléje nyújtott zsepit, és simogatni kezdi Csenge haját. Valahogy tök feleslegesnek érzem magam.
Felállok, csak hogy csináljak végre valamit, és kisomfordálok a konyhába. Teszek-veszek, úgy értem, rágom magam, hogyan zavarogjak bele a szomorkás idillbe, amikor két perccel később Krisztina kijön hozzám.
- Ezt a szemetet!
- De én csak… - bújok a kezemben tartott kávéfőző mögé. Hogy mikor került ide egyáltalán, az jó kérdés. Mármint a kotyogós a tenyerembe.
- Lemondja a randit, aztán pár órával később elmegy a háza elé, hogy vigyorogva szakítson vele! És még neki áll feljebb, hogy mit csavarog nélküle, hogy kapott az alkalmon, amikor egyedül maradt! Láttál már ekkora mocskot?
Jár az agyam, de ekkora erővel egy helyben malmozhatna is. Miről beszél ez a lány?
- Miről beszélsz?
- Miről, hát Csengéről! Meg erről a bájgúnár Ádiról!
Óriási robajjal esik le a húszfilléres. Egyenesen tétova lábfejemre. Belül ordítok is egy nagyot, és indulnék a szobámba Csengéhez, de Krisztina elállja az utamat.
- Most hagyjad szépen. Tegyél fel egy kávét, és nyiss ki egy bort!
- Egyelőre a számat, a szememet meg a légcsövemet is alig tudom kinyitni - mondom egy szuszra. - Azt se tudom, hol van bor. Meg dugóhúzó. Főleg, hogy hol vannak mondjuk borospoharak. Egyáltalán hogy néz ki egy borospohár?
- Férfiak - mosolyodik el Krisztina, és gyakorlott intuícióval talál rá arra a három helyre, amely egy üveg rosét, egy króm dugóhúzót és kettő talpas poharat rejt.
- Ki nem iszik? - kérdezem bambán, ám legnagyobb ámulatomra kezeim közben automatikusan nekiálltak a kávéfőző procedúrának.
- A kávét magadnak főzöd. Most kérünk egy negyed órát - azzal fogja magát, a bort, a dugóhúzót meg a poharakat, és magamra hagy a konyhában.
Állok tétován, a kávé alá gyújtott gázzal, a mellettem duruzsoló hűtővel, a konyhapult felett sercegő fénycsővel, és úgy érzem magam, mintha valamilyen kifacsart álomvilágba cseppentem volna. Csenge kiakadva esik be hozzám, és a leginkább in flagranti-ra emlékeztető jelenet közepén toppan be az a lány, aki reggel óta elcsavarta… mit elcsavarta? Magára csavarta nemcsak a fejemet és a figyelmemet, hanem ezúttal gyorsan mozduló érzelmeim totális hányadát is.
Mikor a kávéfőző prüszkölni kezd, és rám hányja a teljes mai, felfokozott nap zavaros gőzét, elkészítek belőle magamnak egy csészével. Hogy legkésőbb délután ötkor szoktam kávét inni? Oda se neki!
Csendben szürcsölgetem a minimális cukorral édesített feketét, és azon filózom, hogyan értheti meg egymást két vadidegen nőszemély ennyire jól, akik éppen ugyanazon pasi miatt ismerkedtek meg, méghozzá egy olyan szituációban, amelynek gyökeresen ellentétes attitűdöt kellett volna szülnie?
Mikor elfogy a kávé, és vele együtt jócskán a türelmem is, szinte hívószóra jelenik meg Csenge az ajtóban. Méghozzá mosolyogva. Odajön hozzám, azt mondja, szeret, puszit ad, pát int, és távozik. Én ülök tovább, és immár azon morfondírozom, ha Krisztina az én fülembe is suttogni kezd majd, vajon nevetni fogok-e, vagy sírni…?
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése