(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Mint egy késő esti audiencián, Csenge ki, Krisztina be. Én a konyhaasztalnál tespedek, gondoktól gyötörvén, zavarodott érzelmekkel telítve. A kávé felpörgetett, akár egy nagy teljesítményű turbinát, már csak úrrá kellene lennem a mai nap történésein.
- Kikísértem Csengét - mondja.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy foglalkoztál vele. Én szégyenszemre teljesen magamba roskadtam. Sok volt nekem ez egyszerre...
- Micsoda? - mosolyog a lány. Esküszöm, olyan könnyed tapintattal képes oldani a gátlásaimat, mint amelyre egyetlen alkoholfajta sem képes. Apropó, alkohol.
- Maradt még abból a borból? - kérdezem, és állásba tornászom magam.
- Persze hogy. Csak a pszichés hatását vettük igénybe.
- Azaz?
- Elég volt kitölteni a pohárba, máris a várt hatást eredményezte.
- Ezt most elég szárazon mondtad. Bár így illik a rosé-hoz...
Közben betelepedtünk a szobámba, ülőgarnitúra helyett az ágyamra. Én megkaparintottam Csenge borát, és egy nyeletre ledöntöttem. Na ja, aki sör-mértékhez van szokva...
- Szóval zúzós napod volt? - Krisztina is kézbe veszi a saját poharát, és kortyint belőle.
- Zúzós? Nem ez a megfelelő szó.
- Hát melyik?
- Hm - révedek el. Közben újabb pohárral töltöttem, de ezt már két nyeletre tűntettem el. - Volt némi feszültség délelőtt egy új munka miatt. Aztán találkoztam veled, és...
- No, ez már jobban érdekel. És?
- Nem könnyíted meg a dolgomat - újabb korty. - És hát kissé, izé... elbűvöltél...
- Váó! - kacag fel Krisztina, és hátrasimítja a tincseit. Azt hiszem, erről már volt szó, mekkora hatásra képes ezzel. Nálam legalábbis. - Ezt még sosem mondták nekem. Aranyos vagy. És ennyire... hogy is fogalmazzak... felzaklattalak?
- Teljesen - túlzok. - Az egész napom egy kész érzelmi hullámvasúttá változott miattad.
- Legalább hányózacskó volt nálad?
Félrenyelek. Köhögök párat, aztán egy kortyintással helyrerázom a nyelőreflexemet. Vagy micsodámat.
- Ez nem vicces - dúlok-fúlok. - Nekem amúgy is rossz a gyomrom az ilyen hullámizéken.
- Ha most érzékenyebb volnék, ezt felfoghatnám sértésnek is - emeli a poharát az ajkaihoz. Én meg az üveget a sajátomhoz. A poharamhoz, nem a számhoz.
- Nem értelek.
- Ne viccelj már - emeli fel a hangját. Most szívat. Ugye szívat? - Azt mondod nekem, hogy érzelmi hullámvasútra ültettelek? Ez szerinted hogy hangzik?
- Izé... - apró-apró kortyintás. - ...nem valami jól, oké, de úgy értem...
Megakadok. Csak a borospalack dőlése nem akad meg, ahogy az újabb adag a poharamba zúdul belőle. Bár beszélhetne helyettem a rosé...
- Tehát felzaklatlak, aztán beviszlek a sűrűbe? Segítek, ne félj - teszi a kezemre a kezét Krisztina. Jólesik, nagyon is.
- Régen találkoztam olyan lánnyal... aki ennyire... megdobogtatott, na!
- Kedves vagy - feleli további mosolyszólamokkal a száján, de elveszi a kezét. Most vajon mi rosszat mondtam?
- És hát... ráadásul azt a cikket is össze kellett kopácsolnom... meg az a Csengés jelenet a Lloydban...
Hogy kerül ide még egy üveg bor? Ki hozta be, és mikor? Gyorsan meg kell kóstolnom!
- Na azon tényleg ki is akadtam - nevet fel Krisztina, és olyan édesen csóválja a fejét, mint egy bólogató kutya az autók kalaptartóján. Vagyis... izé... pont ellenkezőleg úgy... - Néztelek, milyen meglepett arcot vágsz, aztán az enyémbe fúrtad a szemedet, mondom, jó kis pasi, a valódi érzelmes fajta.
Én is nevetek. Mi mást tehetnék? Na jó, beleihatnék a boromba, hm, meg is teszem. Nem úgy tűnik, mintha dugulás lenne a nyelőcsövemen...
- Csenge letámolygott... letámadott, én megláttalak, majdnem leharaptam a nyelvét.
Ha lehet fokozni a jókedvet, Krisztina megteszi. Hátraveti magát az ágyon, és fektében rázza a nevetés.
Engem jóbarátom, a rosé kap el újfent, és magamba erőlteti magát. Hátraheveredek a lány mellé, de mintha vízágyon feküdnék. Pedig nekem olyanom nincs. Vagy ezt már mondtam volna?
- Szóval megfordultam... - nevetése közben préseli ki a mondatokat Krisztina - ...aztán kimentem az utcára a motoromért. De esett. Egy kicsit tétováztam az egyik fa alatt, aztán megjelentél te. Egyedül.
Erre felülök. Írnom kell. Innom. A lány, aki elbűvölt, féltékeny volt rám. RÁM! Örömmámor.
- És aztán, ahogy álltál ott, olyan bús-szerencsétlenül, úgy éreztem, adnom kell neked egy esélyt.
- Estélyt? De nekem nincs is szomo... szmokingom...
Akad a nyelvem, mint az olajozatlan zár. Recés, nem zeng úgy, mint szokott. A bor meg már karcol. Újabb tripla klorty-korty után visszahanyatlok Krisztina mellé, aki még mindig mosolyog.
- Ilyen fura pasival régen találkoztam - mondja halkan.
- Fura, mint szatír...?
- Fura, mint nem szokványos. Nem nyomul, agyal, kiszámíthatatlan.
- Agyal - morgom, és befejezem a poharazást. Poharazgatást. Razgatást.
Krisztina a közvetlen közelembe hengeredik, és megfogja a kezemet. Én is próbálom megfogni az övét, ha nem billegne el tőlem jobbra-balra. De vele billeg az ágy is, meg az a légkerekes... lapátkerekes... légcsavaros... mittudomén csillár is, amelyet nemrég vettem. Forog. Nem kellemesen.
- Szóval akkor milyen is a hullámvasúton?
Nem jó. Rosszullétes. Nem beszélek. Csak beájulok. Filmszakadás...
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése