(előzmény a korábbi bejegyzésben)
A Pákozdi Ágota-féle nőkről nekem mindig is az volt a benyomásom, hogy „plázabőrbe bújt agyasok”. Akik sipítoznak, kényeskednek, nyifegnek-nyafognak, irreális mértékben vizslatják saját kinézetüket, ugyanakkor, ha kell, eszeveszett intellektussal képesek koncentrálni a problémákra, majd a lehető legtökéletesebb módon megoldani azokat. Belsejüket olyan külsővel takarják, amelynek máza éppen az ellenkezőjét feltételezteti róluk. Valódi női kaméleonok. Vagy botsáskák.
- A legfontosabb, hogy higgy abban, amit leírsz - magyaráz nekem Ágota. Ketten kucorodtunk be apró boxába az asztalához. Kerítettem magamnak egy széket, és közvetlenül melléje húzódtam. Kellemes parfümjének és bizsergető dekoltázsának a szomszédságába. - Még ha feltétlenül nem is igaz úgy. Akkor is bízz a mondanivalóban, ha hamis, csakis ettől válik hitelessé. Kellett egy kis idő, míg erre ráéreztem, de a visszajelzések engem igazolnak.
- Intuíció, ráérzés, bátorság, önbizalom. Oké - nyugtázom. Kicsit arrébb helyezkedem, mert rémisztő közelségbe kerültem a cseppnyi asztal alatt a combjával.
- Aztán a stílus - folytatja, és műkörmével megkapargatja billentyűzetén az ’a’ betűt. Elképzelésem sincs, mit láthatott rajta. - Csak a tiéd legyen. Nem baj, ha furcsa, nem szokványos, esetleg kicsit még elütő is a normálistól. Ha a tiéd, és teljesen birtoklod, akkor úgyis elkezd finomodni. Úgy pedig már beilleszthető lesz bárhová, miközben velejéig a tiéd marad.
- Ejha - csodálkozom. - Te aztán profi módon el tudod magyarázni a csíziót.
- Köszi, mondom, kellett egy kis idő, de sikerült rájönnöm a dörgésre.
Kikukkant a boxból egy pillanatra, aztán hozzáteszi.
- Sokan azonban csak sündörögnek itt dörgés helyett, ezért is örül a bóssz annyira neked. Meg mindenkinek, akiben esetleg lehet valami egyéniesség.
- És tényleg te vagy itt az egyetlen női újságíró?
- Hát most mondd meg! Nem nagyszerű?
Nem tudom, mennyire nagyszerű, csak azt tudom, hogy az előbb, amikor kikémlelt a boxból, nekem lökte a teljes felsőtestét. Illatostul, dekoltázsostul.
- És… hm… milyen ennyi férfi között dolgozni?
- Paradicsomi állapot - kacsint rám. Szerencsére ezúttal nem nyalja körbe a szája szélét. - Úgyhogy, még ha ki se tenném a lábamat az épületből, akkor is lenne majdnem elegendő témám a rovat számára. Nagyon átlátszóak tudtok ám lenni…
- Átlátszóak? Már megbocsáss, ez eléggé lealacsonyítóan hangzik - húzom össze a számat, és újfent próbálom kikerülni combját az asztal alatt.
- Nyilvánosak. Megfejthetőek. Kitalálhatóak. Nevezd, aminek jólesik, de ez az igazság!
- És veletek mi a helyzet, ha már itt tartunk?
Vajon miért érzem úgy, hogy síkra kell szállnom férfitársaimért? Amikor jócskán van igazság a szavaiban?
Százfogú mosolyt kapok tőle válaszként.
- Azt hiszed, mi mások vagyunk?
Ez meglep.
- Hát nem erre célozgatsz? - csodálkozom. Egyúttal leragad a szemem a műkörmein, amelyek blúzának vállpántját birizgálják.
- Hát nem - feleli. - Mi ugyanolyanok vagyunk, akárcsak ti. Hamis legenda, hogy a nők kiszámíthatatlanok és megfejthetetlenek. Talán csak azoknak a férfiaknak, akik a vizeldébe is GPS-szel jutnak el.
Ezen nevetnem kell. Ágota is velem nevet. Jót derülünk egymáshoz préselődve az apró boxban. Még jó, hogy hangunk simán beleveszik a körülöttünk kattogó gépek zajába.
- És tudod, én miért szeretem az új kollégákat? - teszi fel nekem a kérdést.
- Nem. Miért?
- Mert lehet ácsingózni, mikor lesz az egyikük ilyen helyes fiú, mint te…
Zavarba jövök. Próbálom magam összehúzni a székemen, de egyre inkább az az érzésem, hogy Ágota mind nagyobb és nagyobb százalékban dörgölőzik hozzám. A combja és a felsőteste után már a karjai is veszélyes közelségben siklanak végig rajtam.
- No, erre mit mondasz? - flörtöl velem. Vagy inkább flörtölődik.
- Ez is a munkaköri kötelességeid közé tartozik? - préselem ki magamból a kérdést. - Hogy „betanítsd” a rovatodba az új férfikollégákat?
- Oké - állítja le magát. Már se a combját, se a felsőtestét, se a karjait nem érzem a magaménak… izé magamon. - Nézz csak körül!
Nem értem, mire gondol, ezért megismétli.
- Állj fel, és nézz csak körül! Látsz te itt jó pasikat töméntelen mennyiségben?
Lopva körbenézek, de tényleg nem az a vízilabda válogatott szerű társaság üti a gépeket a terem nagy részében. Helyette van itt minden: kopaszodó negyvenes, pocakot növesztő késő harmincas, és a kettőt ötvöző ötvenes. Ez lenne egy harmincasoknak szóló menő, fiatalos lap összetétele?
- No? - sürget.
- Oké, nem az a lányokat magába bolondító összetétel, de én most miért is vagyok kivétel?
- Mert te helyes vagy. Van hajad és nincs tömésed a pólóban hastájékon. És bejössz nekem. Ezen mégis mit kell magyarázni?
Most erre mit mondjak? Ágota merőn néz engem, én meg egyszerre konstatálom műkörmeit, illatát és dekoltázsát. Bajban vagyok.
- Fél tizenkettő. Na menjünk ebédelni - áll fel olyan hirtelen, hogy ijedtemben beverem a bal könyökömet a boksz falába. Ha most babonás lennék, tudnám, ez mit jelent. De nem vagyok az. Sokkal inkább olyan valaki, akit felültettek. Jó magasra. A fene egye meg Pákozdi Ágota hülye női rovatát!
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése