(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Kínjaim fokozását és kiélését is nyújtotta egyben felelős szerkesztőm, Földes Zoltán megbízása.
A borzalmasan keserűre sikerült ebéd után vissza kellett kullognom a Három gXer szerkesztőségébe, mivel nem dobhattam be a törölközőt rögtön az első munkanapomon. Pedig, Isten a tanúm, rohadt nagy kedvem lett volna hozzá!
Zoltán a következő paraméterek mentén írta körbe első, éles megbízásomat: legyen egy cuki, tündi-bündibe csomagolt, gejl-édes cikkecske (ismétlem, cikkecske…) arról, mennyi kínt képesek okozni a nők a hiszékeny, szerelemre éhes férfiaknak. Mintha csak tudta volna, mi zajlott végbe bennem a nyavalyás Ezüstrókában, s mindezt a méltán utált feminin stílusban teregette elém. Hogy menjen Gabnai Kornél a…
Na szóval, most éppen az „Áldott teher lever” címre keresztelt cikk felett ülök. Ugye, hogy mennyire kikészítettek a Krisztináról hallottak? Normál esetben, ha ilyen címmel találkozom, nehezen tudom eldönteni, hogy lehányjam vagy felgyújtsam az írást. Most csak hányni lenne kedvem…
„…mert a nő az a fajta, aki a sejtjeiben hordozott romlottsággal képes virulens ágenssá fertőzni a férfiak bár sokszor látens, de mélyen gyökeredző ártatlanságát, méregbiztosan érvén el azt az abszurd állapotot, amikor aztán még ő hiteti el a magzatpózban görcsösen kínfetrengő hímneművel, hogy ennek ellenére, eredendően minden az ő hibája…”
Mintha ez egy kicsit erős lenne. Messze a cukitól, a tündi-bünditől, a gejl-édestől. Delete.
"Csak nem egy megbántott férfilélekkel van dolgunk…? :-)"
Hát ez meg mi?
Ujjaim megdermednek a levegőben, a billentyűzet fölött, mintha csak valaki megnyomta volna a PAUSE gombot életem nagy (eseménytelen, eseménytelen, eseménytelen) filmjén.
A szöveg egy kisablakban jelent meg a monitoromon, belepofátlankodva a szövegszerkesztő progi monopóliumába. Mi a franc ez?
Bezárom a szövegdobozt a jobb felső sarokban lévő ’x’-szel, mire - mintegy válaszként - újra megnyílik, ezúttal hosszabb mondattal.
"Mióta megoldás a bajokra az, ha az ember megpróbálja kitörölni őket a rendbetételük helyett?"
Mi a bánatos franc ez? Annyira bekattantam volna, hogy valami bujkáló lélekangyal próbál a lelkemre… izé az eszemre beszélni?
Felemelkedem a székemről a nekem kiosztott, egyelőre puritán szerkesztői boxomban, és körbeforgatom a fejem a válaszfalak fölött. Majdnem le is csavarodik a helyéről, mire körbeér, de semmi gyanúsat nem tapasztal. Mármint a fejem, vagyis a szemem, vagyis én. Ki szórakozik velem?
Újabb kis ’x’, újabb szöveg.
"Gondoltam. A makacsság a férfibirodalom egyik legkiirthatatlanabb tulajdonsága. Akárcsak a parlagfű. Persze az nem a pasikban tenyészik. Még. :-)"
Visszazöttyenek, és megtekerem agyamban a búgócsigát. Ez valami chat lehet. Szerintem. De honnan? És kitől? És miért?
Birtokba veszem a billentyűket, és választ körmölök.
"Ki vagy?"
Nem késik soká a válasz. Arra sincs időm, hogy feljebb toljam orromon a szemüveget, már érkezik is a riposzt.
"Húúú, nagyon kreatív. Most csalódtam… :-)"
A francba. Duplán. Ez tényleg nem volt valami elmés. Mint a filmekben. Ül a hülye a gép előtt, és nem jut más eszébe, csak az a kérdés, amivel totálisan elbarmolja a játékot. Hát akkor lássuk!
"Oké, sztornó! De legalább nem szakítom meg a mára esedékes csalódás-láncot. Te is add tovább…"
"Igazad van, bocs, mélyen beléd nyúltam. Pedig csak blöffre ment."
"De rendesen betalált. Te láttad, amit írok?"
"Igen, újabb bocs. A high-tech korában kincset érhet az elővigyázatosság."
"Az etika meg sorvad, mint az átlagos IQ-szint…"
Jól elvagyunk. Én és a megtestesült számítógép.
"Vicces vagy. Ez jó, ezt szeretem! ;-)"
Én meg azt szeretem, ha tudom, mi történik körülöttem. De most nem tudom. Pötyögök tovább.
"És mit szeretsz még, kedves gondolat-tolvaj?"
"Benned?"
"Bárkiben."
"Háááát, azt mindenképpen, ha veszi a lapot."
"Azt én is. De ha így ismerkedsz, ne csodálkozz, ha sokan inkább a kalapot veszik…"
"Ha, ha, ha. Vicces vagy. Ja, ezt már írtam."
Megrekedünk. Én leginkább a munkában, pedig konkrét határidőt kaptam. Délután öt órában megállapodva.
"Szánom-bánom, de nekem dolgoznom kell. A főnök úr kalapot… izé útilaput ad, ha nem végzek a melóval."
" :-) Ezt a főnök urat…"
Remélem, nem vele beszélgetek. Végigfut a hideg a hátamon, pedig nincs is belőve a légkondi. Mielőtt elbúcsúzhatnék, újabb üzenet jön.
"Innen folytatjuk?"
"Innen honnan?" - gépelek.
"Tőled és a nőtől, aki miatt szenvedsz."
"Már megint bennem nyúlkálsz! Ha így folytatod, én is kénytelen leszek viszonozni. Remélem, nem lesz természetem ellen való a dolog…"
"Nyugodj meg, nem egyneműek vagyunk!"
"Ezt a mákot!” Elvigyorodom, csak így magamban, aztán bepötyögök még egy mondatot. „Egy nicknév, vagy valami?"
"Krisztina."
A válasz gyorsan érkezik. Alólam pedig gyorsan fut ki a szék. Koppanok a padlón.
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése