(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Mi van. Úgy értem, mi van? Hol vagyok, és hogy kerültem oda, ahol - ki tudja, hol - vagyok?
Csak kinyitom a szemem, máris újra behunynám. A fény ilyenkor hasít, a fejem kívül-belül fáj. Szinte hallom Charlie sorait visszhangozni összepréselődő koponyámban, ahogyan az ébredéssel küzdök. Kóválygó imbolygással ülök fel az ágyamon, és a félig leeresztett redőny alatt beoldalgó napsugarak asszisztálása mellett tartok terepszemlét a szobámban.
Az odáig rendben van, hogy az ágyamban vagyok. Még az is úgy-ahogy, hogy csak egy boxeralsó van rajtam. De a félig kitárt ruhásszekrény, és a benne nekem háttal kotorászó női sziluett mostanában valahogy témaidegen a reggeleimben. Méghozzá jócskán.
Torkot köszörülök, feladván a labdát potyalakómnak.
Krisztina megfordul, és meglóbálja felém a kezeiben tartott ruhadarabokat.
- Szia - mondja.
- Szia - mondom. Végignézek frissességén, vasaltságán, menetkész állapotán, aztán ugyanennek az ellenkezőjét vélem felfedezni magamon. Meg azt, hogy egy szál, lenge-virágos kisgatyában heverészem az ágyamon. Gyorsan a takaró alá libbenek.
- Nagyleltár? - kérdezem az első dolgot, amely eszembe jut a kezében tartott pólóim láttán.
- Leértékelés, kiárusítás - feleli vidáman. Újabb matatás, és további felsőruházat mászik elő a szekrényemből.
- Bocsánat, de én nem szoktam a turiból öltözködni.
- Én viszont nemrég bevásároltam egy olyanban. Nem is gondoltam volna, miféle kincsekre bukkanhat ott az ember. Leginkább egy helyes kis szandálnak örülök.
- Na olyat a szekrényemben biztosan nem találsz - mondom. - Főleg nem női kivitelben.
Közben azon ügyködöm, hogy a paplan rejtekében megkaparintsam a nadrágomat vagy a pólómat. Vagy bármit. Szégyellős vagyok, na.
- Mit adjak? - esik meg rajtam Krisztina szíve, és felmutatja a kezében szorongatott darabokat.
- Mindegy, csak takarjon - morgom. Persze, hogy pokróc vagyok én is, nemcsak amiben fekszem, hiszen majd szétrobban a fejem. Nyavalya ebbe a frontérzékenységbe…
A motoros lány az ágy fölött a térfelemre hajítja az egyik legjobban utált pólómat, de ezúttal nem válogatok, rögvest belebújok.
- Ebben csini leszel - mosolyog rám vadító zöld szemeivel, aztán visszafordul a szekrény öblös, további titkokat rejtő fenekére.
- Pont ebben… persze… ez a póló kiváló bizonyítéka annak, milyen veszélyes, ha rossz ízlésű barátnővel vásárolgat az ember… - puffogom a hátának. Persze ő nem veszi fel a durcáskodásomat, de látom a vállain, hogy a szekrénybe nevet. Kitűnően szórakozik rajtam a lelkem.
Pólóm biztonságos fedezékében bújok ki a paplan alól, és a padlóra lendítem a lábaimat. Aztán ugyanazzal a mozdulattal szaltózom vissza az ágyamra, amikor megcsúszom a talpam alá kerülő borosüvegeken.
- Hát ez meg mi a franc? - finomkodom, ahogy úrrá leszek megszédülésemen. - Mi a búbánatos…
- Ja, az? - kukucskál kifelé a szekrény mélyéről Krisztina. - A tegnapi termésed.
- Micsodám? Milyen termésem?
- Jesszus, csak nem nem emlékszel?
- Emlékezni? Mire? - nézek rá gyanakodva. Vajon mire kéne emlékeznem?
A lány olyan arckifejezéssel lép el a szekrénytől, és ül le az ágyam másik felére, amely nem sok jót sejtet.
- Mi történt? - Olyan lassan lendülnek mozgásba agyamban a súrlódástól fájdalmas szikrákat hányó kerekek, mintha ezer éve egy helyben állnának. - Amúgy, már bocsánat, de te hogy kerülsz egyáltalán ide?
- Csak úgy, hogy nem is kerültem el innen azóta.
- Mióta? Mi történt? Mit mosolyogsz?
- Szóval azóta, hogy tegnap beájultál.
- Ki? Én? - mafláskodom. Nem direkt, becsszó.
- Hát tényleg nem emlékszel? Csenge elment, te pedig elkezdted nyakalni a bort.
- Ittam? - nézek az ágy lábánál heverő palackokra. - Ittam?
- Nem ittál, vedeltél.
Hát ezért fáj a fejem? Mondjuk gyanús volt, hogy mitől szédelgek a homlokhorpasztó nyomás mellett, és ráadásul miért taplószáraz a szám is…
- Úristen, mennyit ittam?
- Amennyit találtál - simogatja a paplan rá eső részét a lány. Ez pedig félelmetes asszociációt indít el bennem.
- Te itt aludtál?
- Itt. A ruhám csurom víz volt, te kidőltél, és én úgy gondoltam, vigyázok rád…
- Mennyire dőltem ki?
Krisztina mosolyog. Teli fogsorral. Lenézek a pólóm alól kivilágló boxeralsómra. Anyám, mennyire dőlhettem ki? Vagy éppen hogy mennyire nem…?
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése