(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Négy emeletet kell csak lejtirányban teljesítenem, meg keresztülvágni a négysávos, belvárosi forgalomcsúcsot birtokoló autós úttesten, hogy néhány száz méter, meg egy éles kanyar után végre beeshessek a Colombiába.
De persze ez nem megy olyan gyorsan, mint ahogyan szépen kényelmesen sikerült leírnom magamban.
Míg lótok-futok, csak végigszaladok még egyszer az úttest után azon is, hogy hová is készülök éppen. Jó, persze, a Colombiába, kedvenc törzskávézómba, ahol már minden bizonnyal tűkön ülve, és a késésemet nem jó néven véve vár Szilárd meg Norbi. Előbbi a barátom és karrieregyengetőm (szóval ügynököm, vagy mifene), utóbbi pedig annak a lapnak a kiskirálya, ahová betörni készülök. Írásaimmal, tehetségemmel, személyiségemmel.
Norbit nagyjából három hete ismertem meg teljes fizikai valójában; addig a napig csak én tudtam, hogy ő kicsoda, de a véletlen összefutós parti után már ő is megbizonyosodhatott arról, hogy én ki vagyok. Na persze semmi extra, mezei egytucat nyelv… izé tollforgató, akinek sokat jósolnak. Abba persze most ne menjünk bele, hogy kicsodák is, végtére, a szülők - ugye - nem számítanak, a barátok pedig… nos, ők sem nagyon. Más meg még egyelőre nem regél dicshimnuszokat rólam.
Szóval ezért is lenne élet-halál kérdése, hogy még azelőtt beessek a jól ismert kávébarnára mázolt Colombia hasonszínű ajtaján, mielőtt Norbi viszlátot int Szilárdnak. Meg nekem. Egyúttal a karrieremnek is.
A hátralévő párszáz méteren úgy suhanok az emberek tömege között, mintha sebezhetetlen lennék. Kár, hogy erről a sarok mögött keresztbetolt robogónak senki nem szólt. Úgy esek át rajta, mint jobb napokon a tigrisbukfencet hányó tornász világbajnok. Csak én sem érkezni nem tudok puhán, sem pedig büszkén felállni, mint ahogyan azt a sportágban tanítják. Akkorát taknyolok, hogy decibelekkel nyomom felül a tovaröhögő forgalom zaját.
Így sikerül olyanra a belépőm, mint egy Tom és Jerry rajzfilmben. Mikor Szilárd - ezt utólag tudom meg, nem hantázok - minden mindegy alapon sóhajtja kétségbeesetten az indulni készülő Norbi felé, hogy: „biztosan valami baleset érte, de általában Krisztiánt még az sem szokta visszatartani…”, akkor száguldok el a Colombia első frontjának gigantikus ablaktáblája előtt. Vízszintes testhelyzetben, akár egy pizsamás szuperhős. Persze azzal a különbséggel, hogy rajtam sem magabiztosság, sem fizikai paraméterek sűrűje, sem pedig köpenyszerű fityula nem lebeg.
Az egész olyan, mint egy lassított burleszk film: kalimpáló test balra el az üveg előtt, két megdöbbent fej vele azonos irányban követi az ablak mögött. Csak a happy end hiányzik.
A bejárat küszöbéről tápászkodom fel az utca porából. Ha újjászülető főnixmadár lennék, biztosan ígéretesebben és elegánsabban tenném, de pillanatnyilag be kell érnem annyival, hogy bár koszosan és itt-ott horzsoltan, de egyben vagyok.
(folytatás a következő bejegyzésben)
