(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Aztán mégsem kezdődik semmi. Azazhogy mégis, valami egészen meglepő. Meglep engem, meglepi Dénest, meglepi Szilárdot, meglepi az ellent, és úgy cakumpakk mindenkit a teremben. Már persze azok közül, akik vizuálisan az afférunkon élvezkednek.
Kezdődő cowboy-párbajunk felállását ugyanis váratlan látogatók zavarják meg. 3 szőkeség nyomakodik be a képbe, háttal nekünk, szemben Ádival és testőrségével. Na jó, az egyikük aranybarna hajú, de nem ez a lényeg.
- Leállni, fiúkák - mondja a bal szélső barbie. Azt nem látom, mit csinál az arcával, de a vele szemben feszítő idegen vonásai ellágyulnak. Mint amikor a vajat a nyílt láng fölé rakják. A vaj azonban gyorsan szétfolyik, a fickót viszont nem olyan fából... izé zsiradékból öntötték.
- Mi van? - selypít fel Ádi, mint egy nazális gőzsíp. - Ki a bánatok vagytok ti?
- A bánat rád fog majd szállni, ha nem csináltok rögtön hátraarcot, és nem vonultok ki marha gyorsan marhasorban a teremből!
Ez a jobb oldali szőkeség volt. őBLONDsága még a lábait is enyhe terpeszbe vágja, csípőre igazított kezei szemmel láthatóan bármire el vannak szánva.
- Mi folyik itt? - súgja oda nekem Szilárd. - Valami Tarantino-filmet forgatnak, vagy túl sok tequilát ittam, és hallucinálok?
- Bár az utóbbi lenne - morgom neki halkan. Olybá tűnik, megilletődtünk a 3 gráCICA fellépésétől, mert Dénes is csak bámul maga elé. Hogy pontosabb legyek, az előtte álló lány fenekére.
Ádi és kompániája azonban messze áll a lekenyerezéstől. Persze egy sztriptíz lehet, hogy megoldaná a kedvüket, de hogy kereket nem oldanának tőle, az hótbiztos. Inkább éppen ellenkezőleg.
Még jó, hogy a csajok nem kezdenek vetkőzni, helyette úgy tűnik, keménykedni készülnek. Egyik-másikuk feltűri karjain a nem létező blúzt-pulóvert (semmi kis top-okban feszítenek), és készítik az ökleiket. Esküszöm, ha nem lennék egészen biztos abban, hogy a Dénes meglepetéspiája okozta nyomás a tarkómban igazibb, mint a koboldok aranya, azt hihetném, az új Charlie angyalai közé keveredtem.
- Gyertek, velünk verekedjetek - szólal meg a középső leányzó, és én döbbenten konstatálom, hogy Pallagi Krisztina az. Az aranybarna hajú motoros csábító. Napom kínjának királynője. - Üss meg engem, és megtudod, mennyire szánalmas verekedni valamiért, amit korlátaid miatt az ősember-módszeren kívül máshogy nem látsz elintézhetőnek!
Szilárd vigyorogva néz rám. Baromira látom a szemein, hogy gondolatban ő már egy kiadós iszapbirkózásért rimánkodik, persze pasik nélkül. Én meg azért esedezem, hogy az az állat Ádi nehogy tényleg bepancsoljon egyet valamelyiküknek, mert akkor ököl helyett whiskysüveget és baseball-ütőt is felhasználok a majdani bunyóban.
Krisztina mondatától eláll az agresszorok keze-lába-szava. Ledermednek, mint a jégbe csurrantott meleg pisi.
- Na ne cirkuszozzatok itt nekünk - kel ki magából az édi Ádi, csakhogy színtisztán hallani, mennyire nem tud mit kezdeni a helyzettel. - El az útból!
Ettől a felszólítástól valószínűleg még a söröm körül köröző zümmögő legyek sem rebbennének tova, annyira erőtlenül hat. Szilárd a balomon vigyorog, Dénes a jobbomon, én pedig csak úgy magam elé, Krisztina hátának.
- Akkor jössz, vagy mi lesz? - kérdezi harciasan a balos szőke, és köröz egy látványosat a bal karjával. Mögötte Szilárd reflexszerűen rántja el jobbra a fejét, mielőtt a műkörmökkel boxerré transzformált ököl rajta csattanna.
Ádi azonban nem jön. Meg a két szomszédja se, az iderángatott megtorló osztag. Helyette gyors és zavaros szemkontaktust cserélnek, aztán hátat fordítanak, és elszelelnek. Ki a teremből. Vert seregként. A rajtunk végigfutó, megkönnyebbüléssel vegyes döbbenet serlegért kiált.
A csajok összenevetnek, pacsiznak, mint gólok, meccsek, győzelmek után szokás a versenysportban, és felénk fordulnak.
- Köszi, nagyok vagytok - mondom, kerülni próbálván Krisztina tekintetét. De valahogy mindig újra beleakadok abba a fojtogató zöld szempárba.
- Basszus, én jó leszek - tartja maga elé a kezeit Szilárd barátom, és kacsint az előtte álló szőkeség felé. Dénes nem cicomázza túl a dolgokat, tölt valami színeset az ő védőangyalának. - Na nem mintha nem vertük volna laposra őket - folytatja Szilárd -, de minek összemocskolni az új szerkómat, ha nem muszáj...
Azzal végigsimít az egymásba olvadó női arcokat ábrázoló pólóján. A csajszi a szemével követi Szilárd mozdulatait. Felvont szemöldökkel. Nem folytatom.
Krisztina hozzám lép.
- Mi a baj?
Kérdése egyenes, csak az én nézésem ferde.
- Ebbe most nem kívánok belemenni - mondom. Gonosz vagyok, meg tapló. Jólesik.
- Én meg nem kívánom ezt annyiban hagyni - feleli rögtön Krisztina. Nyíltan, durva erőszakkal néz a szemembe. Olyan pillantással, amelyből nagyon-nagyon nehéz kivonnia magát a másiknak. Én sem tudom. De lehet, hogy annyira már nem is akarom.
- Figyelj, ezt max négyszemközt kellene...
Foszlik az ellenállásom, gyors tempóban.
- És van ennek valamilyen áthághatatlan akadálya?
Krisztina tényleg játszik a szemével. Felvonja a szemöldökét, mélyíti a pillantását. Játszik. Velem is.
Mielőtt megszólalhatnék, befut Csenge. Szó szerint, a folyosó irányából.
- Mi történt? - lihegi halálra váltan. - Kint mondta egy srác, milyen balhé volt...
- Majdnem balhé - pontosítok, és lopva Krisztinára nézek. Ő lopva elmosolyodik.
- A mosdóban voltam - hadarja Csenge. Kékes szeme ide-oda jár, mintha még mindig tartana Áditól.
- Vége van - mondja Krisztina haláli nyugalommal, ha már a halálnál tartunk. - De most beszélnem kell Krisztiánnal.
Ellenkezni próbálok.
- Beszélnem kell Krisztiánnal. Most!
Képtelen vagyok. Ellenkezni.
(folytatás a következő bejegyzésben)
