(előzmény a korábbi bejegyzésben)
- Baj van, kicsi? - kérdezem és kidüllesztem a mellkasomat. Hogy nagyobbnak látsszak. De az optika nem nagyon akar az oldalamra állni.
- Mi van? - szól vissza a soha nem látott pasi, akit Csenge lökdösött ki a Lloyd ajtaján. Kicsit bénázgatott a küszöbnél, de már visszanyerte az egyensúlyát és a magabiztosságát. - Mi van?
- Nem hozzád szóltam - felelem a hapsinak, miközben Csengéhez lépek. Átfogom a vállát, egyszersmind lefogom a kezeit is, mielőtt egy arra járó kamion alá lökhetné a másikat. - Baj van?
- Nincs baj! Baj akkor lesz, ha ez a mocsok nem kotródik el innen azonnal!
Húha, tényleg baj lehet. Csenge káromkodik. Most kell észnél lennem.
- Neked ehhez mi közöd? - vicsorít a pasi. Lóvásáron elkelne a fogaival, bár ökröket azért csak nem állítanak ki közéjük. - Szóval, Csenguci drága, ne hidd, hogy én vagyok a bunkó! Kis parasztlány!
Ekkor lépek közbe. Testileg. Elengedem Csenge vállait, és a fickóhoz tipegek.
- Most rögtön hátra arc, és tűnés!
Kemény vagyok, mint az edzett svédacél. És valami hasonló keménységű ökölcsapást kapok az államra. Én megtántorodom, Csenge felsikít, a szemétláda meg elvigyorodik. Azt hiszi, game over, pedig én még csak most nyomom meg a play gombot.
Visszakövetelem az egyensúlyomat, majd térden rúgom a pasit. Oldalról, hogy megroggyanjon, mint a Pisai Ferde Torony. Annak már sikerült megállítani a dőlését, én viszont nem hagyom, hogy ellenfelem talpra táncolhasson. Egyetlen lépéssel mellette termek, és ezúttal ököllel ütök az orrára. Ezt is oldalról.
Nekem belebizseregnek a csontjaim, Csenge újra sikít, az idegen viszont a földre hanyatlik. Szép látvány. Büszke vagyok.
A hapsi tüzet okád felém a betonon heverészve, nekem meg az ingemre csöppen valami. Vörös és foltot hagy. A fenébe.
- Jézusom, te vérzel - fut oda hozzám Csenge.
Én közben nem veszem le a szemem a kiütöttről. Elég sok filmet láttam már életemben ahhoz, hogy tudjam, vannak, akik szitává lyuggatva is képesek feltámadni. Hát még akkor egy sima orrbetöréstől.
- A jó... (k-val kezdődik és anyukámat szidja)!
Nem túl elegáns tőle, hogy a koszlott betonon térdel (már térdel, vigyázat, már térdel!), és fröcsögi magából a szemetet. Én viszont gentleman vagyok, és nem szólok vissza. Na jó, csak azért nem, mert átkozottul fáj a szám, Csenge pedig egy zsebkendővel törölgeti.
- Juj, nagyon feldagadt - aggódik édesen Csenge. Rá sem néz a hapsira, én viszont továbbra is figyelemmel követem a mozdulatait. Ahogyan feláll. Ahogyan megfordul. És ahogyan távozik a színről. Victory!
- Mi volt ez? - selypítem bucira dagadt számban egyensúlyozva a hangokat.
- Ádi.
- Basszus. Mit akart?
- Ócsárolni. Egyszer csak megjelent, aztán nekem esett. Hogy milyen kis hülye liba vagyok, satöbbi.
- De miért, a jó francba?
- Mert beteg. Hülye. Barom.
- Túl sok a jóból - próbálok humorizálni. Nehezen megy. Fáj a képem, mintha kivasalták volna. Ipari mángorlóval. - Még jó, hogy úgy írtad le tegnap: „kicsit más, mint én”. Csak akkor nem tudom, nem vagy-e eltévedve a méretbecsléseket illetően...
- De hülye vagy - neveti el magát végre a lány. Véres-maszatos zsebkendőjét a bejárat melletti szemetesbe hajítja, és megfogja a karomat. - Gyere, lemossuk a szádat.
A Lloyd kedden takarékra állította magát. Páran lézengenek csak a bár előtti előtérben, ahonnan a mosdók is nyílnak. A legnagyobb természetességgel vonulunk be a férfiaknak kijelölt toilettbe.
Szerencsére üresen találjuk, így elkerüljük a pánikot. Már ami a zavarbaesett nemiszerv elrejtéseket illeti. A patyolattiszta, tükrökkel is felszerelt mosdókhoz lépünk, Csenge pedig nekiáll további ápolásomnak.
Ahogyan az a ponyvatörténetekben (és filmekben) lenni szokott, véletlenül van nála steril zsebkendő, sőt még sebtapasz is. Csak hogy szép legyen az élet.
- Köszönöm - süti le a pillantását Csenge, de én felemelem a fejét. Nehogy már a szememre tapassza rá azt a ragaszt.
- Szerintem nem is lett volna égető szükséged a segítségemre, ahogy elnéztem.
- De azért jó, hogy jöttél - simítja meg az arcomat. A sérülésmentes részén. - Bátor kislánynak mutattam magam, de nem tudom, mit csináltam volna, ha a verbális erőszak után a tettek mezejére is lép...
- Én azért nem féltelek. Illetve dehogynem, csak nem úgy...
- Édes vagy - pici puszit nyom a számra. A sérült számra. A bucira dagadt számra. Így sajnos nem sokat érzek belőle.
Aúúú! Csenge nem lacafacázik, felnyomja a számra a ragtapaszt, de korántsem olyan érzékenységgel, mint a puszilehelésnél.
- Na, készen is vagy, megmentő!
Összemosolygunk. Szeretem Csengét. Nem úgy, de majdnem. Ugyan már mondtam, de jobb, ha kondicionálom a dolgot. Szóval, amikor együtt voltunk, ÚGY voltunk együtt, majdnem kikészítettük egymást. Nagyon nem ment a dolog. Amikor viszont már nem voltunk együtt, ismét egymás kebelére borultunk, és testvérekként ragaszkodtunk a másikhoz. Ez van.
Újabb mosoly a részemről, újabb simogatás Csenge részéről, és kifelé indulunk a férfibirodalomból. Csenge bújik ki először az ajtón, közvetlen utána én. Majdnem beleütközünk Krisztinába, aki a női mosdóba készül belépni. Mármint a Nap Nagy Csalódása Krisztinába. Akivel együtt töltöttem az éjszakát, teljes borkábulatban.
- Nem mondom, diszkréten nyomjátok - mosolyog Pallagi Krisztina.
Aki látott már sebzett oroszlánt üvölteni, csak az tudhatja, hogyan nyom agyon a szikrázó és letaglózó fájdalom malomköve. Ez már Game Over a javából.
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése