(előzmény a korábbi bejegyzésben)
A nap további része egy kész katasztrófa volt. Vagyis hűen illeszkedett az előzményekhez. Akkor végtére beszélhetnék akár első munkanapom kiegyensúlyozottságáról is? Jó vicc.
Dühösen caplattam vissza a boxomba, hogy aztán megírjam minden idők leggyengébb cikkét a témáról, amit a főnököm, Földes Zoltán adott. Mekkora kínt képesek okozni a nők a hiszékeny, szerelemre éhes férfiaknak? Eláruljam? Baromi nagy kínt! Kerekítettem egy olyan zagyvalékot, amelyre még a legtalpnyalóbb törleszkedő sem bólogatna, ehhez képest Zoltán annyit mondott: „Jól van, meg vagyok elégedve veled!”
Most vagy én vagyok abnormális módon maximalista, vagy a Három gXer magazin a legdilettánsabb irodalmi termék a piacon. A döntést meghagyom holnapra.
Annál is inkább, mivel bejátszott még ez meg az a padlón fetrengő lelkiállapotomba. Először is, Szilárd barátom úgy itt hagyott engem, mint ahogyan a macskát vágják ki sz… szöcskét fogni. Még a telefonját sem méltóztatott felvenni a hívásomra. Ezért hazafelé nem az irodaház tetején lévő parkolók felé vettem az irányt, hanem a földszinti gyalogos bejárathoz lifteztem le.
Igen ám, de az átkozott masina éppen akkor katapultálta ki magát a perpetuum mobile pedigréjű családtagjai közül, amikor a gyomrában agonizáltam. Pontosan a második szint magasában adta meg magát, és se le, se fel. Vártam.
Vagy tizenhárom másodpercet. Mert ennyi idő elteltével valaki kívülről elkezdte ököllel verni az alumínium ajtót.
- Hahó - kiáltottam ki mérgesen. - Ne dörömböljön! Itt vagyok! Én szorultam be, azzal nem megyünk semmire, ha ráadásul még be is dugul a fülem!
A dörömbölés csak nem akart abbamaradni.
- A fenébe, hagyja már abba! Mit akar a másodikon? Hívjon szerelőt! Most!
Ez is én voltam. Az viszont már, aki méltóztatott reagálni az elhangzottakra, valaki más. Nem is kellett sokat találgatnom, hogy kicsoda.
- Ne tartsa már fel azt a rohadt liftet! Nyomja meg az ajtónyitó gombot, aztán uzsgyi a dolgára!
- Nyomom én, de nem működik. És ne kiabáljon velem, kedves rendszergazda kollegina, hanem repüljön segítségért! Szedje a lábait, nulla, egy, nulla, egy…
- Hogy az a… Már megint te? Legközelebb hol futunk össze, a hálószobámban?
- Ha rajtam múlik, ott semmiképpen se - feleltem, továbbra is magasabb hangnemben. Úgy látszik, ez lett köztem és Szakály Krisztina között a hivatalos hangmagasság. - Előbb hanyatlok a saját kardomba!
- Ó, de romantikusss! Érzelemfiú azt állítja, nem engem üldöz! De akkor mégis mi a nyavalyás fityfenét vacakolsz a liftemmel?
- A TE lifteddel? Basszus, neked bérleted van ide, vagy mi? - asszem, én is elvesztettem a jólneveltségemet. Pedig még klausztrofóbiás se vagyok. Csak Krisztinafóbiás… - Nincs lábad legyalogolni a másodikról?
- Igenis van lábam - csapott dühödten a liftajtóra. Fülcsengést okozott vele. - Ahhoz mindenképpen, hogy jól seggbe rúgjalak, ha előbújsz végre a celládból.
- Inkább idebenn, mint kint veled - vicsorogtam édesen. Kezdett tetszeni a szitu, pedig semmi örömteli nem volt benne. Izzadtam a liftben, mint egy vágóhídra terelt disznó, egy dühös nőszemély pedig szépen-lassan megkergült kint, az ajtó előtt. Egy eszményi nap folytatása.
- Hehe. Jól van, Kisfiú, most az egyszer megúszod a fenékbe billentést! Ugyanis sietek!
- Azt látom…
- Különben pedig, egy melós nap után, amelyen mindenféle balfékek zaklattak az irodámban, jár nekem, hogy ne kelljen gyalog talpalnom lefelé a lépcsőházban! Ha a második emelet, ha a huszadik!
Ez most érvelés volt? Elgondolkodtam a hallottakon, és arra jutottam, hogy kedves Krisztinánk olyféle sülthülye, aki diplomát követel magának szánalmas elmétlenségeiért. Tátong némi rés valós és vélt énképe között. Pszichiáterek csapatára lenne szüksége, hogy betömjék ezt a fekete lyukat. Mondjuk egy jól záró kényszerzubbonnyal, vagy gyógyszerek futószalagnyi seregével.
Aztán hirtelen csend lett. Úgy látszott, Krisztina eltávozott. No nem az örök vadászmezőkre, csak sürgető dolgára. Mondjuk, hogy vegyen némi illemórát a szomszédjában lakó, kékvérű matuzsálemtől.
Vártam még vagy öt percet (egy lecsesző SMS Szilárdnak, egy SMS Szilvinek, hogy csessze le Szilárdot), aztán váratlanul megindult a lift lefelé. Mire kiléptem a Három gXer épületéből, fél hat felé pörgött az óra.
Irány haza, majd a szokásos tevékenységek: fürdés, vacsora, e-mail-ek serege (az egyik Pákozdi Ágotától jött. Egyelőre jégre tettem, mert nem értettem, mit akar tőlem).
Aztán nem tudtam mit kezdeni magammal. Szédelegtem parányi lakásomban, faltól falig csapódtam, csapkodtam magamat kilátástalanságomban, körbe-körbe csapongtak a gondolataim. Aztán úgy döntöttem, mégis ismerősökhöz kell csapódnom, ha meg akarom őrizni a józan eszemet (amely nem egyenlő a józansággal).
Felkerekedtem a Lloydba. Most a jól ismert, kétszárnyú ajtó előtt ténfergek. Bemenni nincs erőm, kinn maradni nincs bátorságom. Két világ között állok. Az egyik a lélekbemarkoló csalódások univerzumába nyílik Pallagi Krisztinával a trónusán, a másik a féltve őrzött és átkozott magány területére csábít. Hát én immár kit válasszak?
Van úgy azonban, hogy az ember helyett mások hozzák a döntéseket. Mint éppen most is. Velem.
Ahogy negyvenedszerre vonulok el keresztben az ajtó előtt, pofán csap a… a kétségbeesés is, persze, de materiálisan az ajtó is. Mert éppen kilép rajta valaki, a bejárat egyik szárnya pedig az arcomon csattan. Pofon nem fájt még annyira, mint ez, mert olyasvalaki adja, aki nem szokott engem bántani. Se tettlegesen, se máshogyan.
Szeretett Csengém lép ki a Lloydból, maga előtt lökdösvén egy soha nem látott pasit, aki negédesen szórja a lány fejére az átkokat. Fájó pofával lépek közbe.
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése