(előzmény a korábbi bejegyzésben)
- Még itt van? - hallom a hátam mögül. Mereven bámulom az ajtó melletti iroda-táblácskát, mintha a lottó ötös nyerőszámaira várnék. De nem rájuk várok. Hanem arra, hogy összeszedjem magam. A poraimból. - Igen, az az ajtó. Visszafelé is működik, nem csak befelé.
- Öööö... - fordulok meg. - Ööööö...
- Magánhangzó-kúra? - kérdezi, nekem háttal. Csak ahogy szokta. - Szép teljesítmény. Ha eljut az 'E'-ig, küldök majd bonbont.
- Nem értem a sértődését - emberelem meg magam. Rám fér. Elvégre homo vagyok. Sapiens, a félreértések elkerülése végett. - Nem én kezdtem a chat-elést, és nem én kezdtem az érzelmi vájkálást.
- Hogy mi vaaaaaan?
Úgy pördül meg a székkel, hogy rövid, de bő szoknyája a vízszintesig lebben. A szemeiből kiolvasható forgószélszerű düh a világűrig repítené Dorothy-t házastul, kutyástul, mindenestül. Hírük se maradna. A jelenlegi helyzet szerint nekem is ez a sors néz ki. Aztán csak ennyit mond:
- Basszussss!
Elhúzza a szó végét, én pedig lehet, hogy jobban tenném, ha magamat húznám el innen, jó messzire. De szeretek tiszta vizet löttyinteni a... pofámba.
- Na szóval - kezdem. Aztán folytatom is, ugyanazzal a lendülettel. - Én tartozom egy bocsánatkéréssel, de akkor te is tartozol egy másikkal.
- Én tartozom? Tudod, mivel tartozom én? Magamnak egy jó nagy pofonnal, hogy nem bírtam a seggemen maradni. Mert, kedves Krisztina, muszáj volt ismét pofára esned! Most vagy gyémántból van a képem, hogy nem képes megsérülni, vagy már úgy nézhetek ki, mint akit agyba-főbe faragtak egy bazinagy vésővel...
Hallgatok. Ez tényleg hülye. Első blikk ide vagy oda.
- Ebből valahogy nem hallom ki a bocsánatot...
- Ezt a pofát - kap a fejéhez a lány. A Második Krisztina. - Egyéb kárpótlást ne nyújtsak? Varrjak gombot az ingedre? Névjegyet az alsódra? Értelmet az elmédbe?
Azt hiszem, kezd zsákutcának kinézni a dolog. Ahonnan nincs visszatérés. De ha rajtam múlik, legalább áldozat marad majd a helyszínen. Annyit elárulok, hogy nem én leszek az.
- Látom, ülősztrájkot tart a kulturáltságod - mondom mosolyogva, mire úgy pattan fel, mintha bolhák másztak volna a szoknyája alá. Csapatostul. - Bár szerintem az már rég elszivárgott, és monoton biteknek adta át a helyét. Nulla, egy, nulla, egy...
- Ha, ha, ha. Mr. Érzelemfiú viccekre is képes. Már persze csak a maga szintjén.
- Szóval, mi lesz azzal a megbánással? Egy szimpla „bocs” is megteszi.
- Bocs-csinálta mókamester vagy te, hallod-e - vidul fel a lány. Álltában lesimítja a szoknyáját. Mire odakaphatnám a szemem, már folytatja is. - Végtére, min is veszekszünk most mi?
- A bocsánaton - felelem.
- A bűnbocsánaton - változtatja kútméllyé és dörmögővé a hangját. - Fröcsköljétek be a másik érzelmeit híveim, kénköves tűzzel, izzó magmával, magával az ördöggel!
Elnevetem magam. Tud ez a lány, ha akar. Mármint hülye lenni. Jópofa hülye.
Visszaül a székre, és megint csak lesimítja a szoknyáját. Aztán kalimpál egyet formás, fehér lábaival.
- Nana, nem ingyenmozi - dorgál meg, amikor véletlenül odakapom a szemeimet. - Most akkor hányadán is állunk?
- Nulla, egy, nulla, egy... - kezdem, mire ő is nevetni kezd.
- Hülye!
Most, hogy így megnyugodtak a kedélyek, végre behatóbban is szemügyre veszem a Második Krisztinát. Forgószéken ücsörög, háttal a monitornak és a billentyűzetnek, és keresztbe-kasul kalimpálja a lábait. Rövid és fehér szoknyája ráncokat vet, narancssárga pólója, amely hastájékon a „ne erre éhezz” felirattal riogatja a tekintet, meglepően erős kontrasztot alkot eredendően fehér, napozatlan bőrével. Vékony karjait mellkasa előtt összefonja, szájában mintha rágógumi pattogna. Meg a szavak, amelyeket egyértelműen nekem szán.
- No, tetszik a látvány? Felejtsd el, Mr. Érzelemhuszár!
Most már végleg belátom, hogy csak nem nyugszik.
- Jól van, kisasszony. Magadra hagylak a hangyáiddal. Ajánlom, hogy mire visszaérek a boxomba, működjön a gépem! Nekem láblógázás és szájtépés helyett dolgoznom kell!
- Hogy oda ne olvadjak, fontoska! Ne izgulj, maximális sebességre csavarom a gépedet, csak hogy lásd, mekkora a lemaradásod a mesterséges intelligenciával szemben. Mert ugyebár a természetes szóba se jöhet...
- Bye, bye Vicclady - intek neki felháborítóan pimaszul. (Hogy mit, az nem fér bele a jólfésült sorokba.)
Kihátrálok a csak félig nyíló ajtón a rendszergazda irodából. Most már értem, miért nem tárul teljesen. Nem fordítok hátat, mert ez a nőszemély képes a hátamba köpni. És milyen igazam van!
- Jó munkát, Mr. Lélekbukta! Paszírozd ki magadból az érzelmeidet. Úgysem mutathat jobban, mint egy kupac halikra. Hátha valami sorvadtlelkű hajlandó lenyelni őket a lap hasábjain.
Most megadta. Nem nekem a kegyelemdöfést, hanem magának az ajánlólevelet. A hibbantak klubjába. Oda lesznek az örömtől, ha felvehetik maguk közé.
Kicsukom magam a folyosóra, és elindulok visszafelé. Vár a munka és a nyugalom barátságosan puritán boxomban. Távol a Krisztina-félék átkozott családfájától.
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése