(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Krisztina félrevon. Én meg félrenyelek. Talán félre is kacsingatnék, ha nem fogná meg a kezemet, és nem húzna maga után ellentmondást nem tűrő vasmarokkal.
Kivezet a teremből a folyosóra, majd fel az emeletre. A központi biliárdterem mellett van egy kisebbfajta, úgymond randiszoba, ahol félhomályos boxokban dumcsizni, összebújni, és még ki tudja, mi mindent lehet. Vagy nem lehet. Lehet.
Itt nem tör rád a haver, nem tör rád a pincér, rám viszont határozottan rámtör a kétségbeesés, amikor egymással szemben huppanunk le egy alig-méretű asztal két oldalán.
- Tehát - jelenti ki Krisztina, és hátratolja előre bukó hajtincseit. - Mi bajod van?
Hidegen, mosoly nélkül kérdez. Viszont hangjában cikáznak az érzelmek.
- Tudod, a politikai helyzet…
- Na ide figyelj, Krisztián! Látom, hogy valami nagyon betett neked velem kapcsolatban! De magamba pillantva nem tudok rájönni, mi lehetett az a részemről… Illetve talán mégis. Talán túlságosan rád nyomultam? Túl közvetlen voltam? Túl…
- Túllihegtem ezt az egészet - mondom kurtán.
Krisztinának méreteket tágulnak a szemei. Mondjuk M-esből XL-esre.
- Ezt most jól hallottam? - kérdezi, és kezd dühös lenni. Fortyogóan dühös. - Tényleg jól hallottam?
- Nem tudom, mit hallottál, és mit nem - tör ki belőlem. Elég volt a jófiús kontrollból! - Én is hallottam egyet s mást, és minden porcikám tiltakozik ellene, hogy hülyének nézzenek! És játsszanak az érzelmeimmel!
- A te érzelmeiddel? - kontrázza Krisztina. - Te hallod, amit mondasz? Most közlöd velem, hogy szórakozgatni jó voltam, de aztán semmi több? És még a saját érzelmeidet akarod nyalogatni?
- Nem kell semmit megjátszanod - veszek vissza. Közömbösbe. - Hála Isten, még idejében megtudtam, hogy beetetőset játszol, hogy aztán később benyújtsd a számlát…
- Te bolond vagy? Vagy beszedtél valamit?
- Igen, egy kis józanságot. És nem szorulok rá a szolgálataidra, mert én érzelmekkel szeretek, nem pedig ösztönökkel. Sajnálom.
Krisztina szótlanná kukul. Ül velem szemben, arca merő döbbenet. Aztán összébb mennek csáboszöld szemei, és sírni kezdenek. Mármint a szemei. Meg ő maga is. Nekem meg nem kell a színház.
Felállok. És ott hagyom, magára. Kegyetlen vagyok? Lehet! De hogy pénzre utazó, ferde lelkű szennyes nőkkel adjam össze magam, ott még nem tartok! Harmincegykettő évem ide vagy oda.
Szédelegve hagyom el a randiszobát, és visszamegyek a földszintre.
A bárban közben majális kerekedett. Dénes osztja a piát, Szilárd a humort, a két megmentő-lány pedig a dekorativitást. Úgyhogy én vagyok most az ügyeletes hangulatromboló. Na és?
- Mutasd magad, sikerlegény - ragad vállon Szilárd. Meglapogat, ahogyan az a jókedvéhez illik, bennem viszont a pumpa száguldozik felfelé.
- Hagyjál - mondom, lerázván magamról a kezeit. - Délután ott hagysz a szarban, most meg…
- Most meg mi? - olvad kérdővé a vigyora. - Mi bajod?
- Keveset ittam.
- Tudtam, hogy csak az üzemanyag hiányzik belőled - vigyorog rám, de közben már a szőkéje felé kanyarog a pillantása. - Tankolj fel, ma én fizetek!
Azzal úgy otthagy, mint a pinty. Kár, hogy nincs egy sem a teremben, mert szívesen beletaposnám a padlóba. Mármint a pintyet. Azután magamat is.
A bárpulthoz lököm magam, és elveszek valamit Dénestől, amit felém kínál. Lehajtom. Előbb a piát, aztán a fejemet. A kedvemet úgyis odalent kell keresgélni. Már persze, ha egyáltalán meg akarom találni.
Megköszönöm a valamit, amit ittam, aztán kezet fogok Dinivel. Intek is, majd a kijárat felé indulok.
A Lloyd előtt derült az éjszaka. Ami beborulhatna, mind bennem van már.
Gyűlölöm a tündérmeséket! Hogy jön egy csodaszép lány, aki pont hozzám illik; aki izgalmas, mint egy felfedezni szomjazó rejtély; s aki megért engem teljesen a furcsa gondolataimmal együtt. Persze, valószínű. A valóság csak úgy szórja az irreális örömöket az ember életében. Hallelúja! Újabb hulla. A lelkem egy akasztott nulla.
- Krisztián!
Felnézek. Pákozdi Ágota, újdonsült, feltűnő műkörmű kolléganőm mosolyog rám, azzal a „téged akarlak”-pillantással együtt.
- Baj van?
- Mi lenne? - felelem. Végignézek rajta. Nem lopva, feltűnően. - A baj sokaknál alapállapot. Az én homlokomra is ki van írva, csak ki kell cserélnem benne a fénycsövet, mert jelenleg nem villog olyan feltűnően. Az élet szar.
- Szar hát - hagyja rám, de közelebb lép. Parfümje beterít, mint elrobogó kukásautó zavaros vizű pocsolyával az óvatlant. Nem bánom. - De két szar sosem adódik össze. Inkább kioltják egymást.
- Komolyan mondod?
- Nem hiszel nekem?
Már úgy áll előttem, hogy az orrunk összeér.
- Gyere, sétáljunk egy kicsit, itt lakom a sarkon.
Sétáljunk. Belém karol, most ő visz magával. Rosszabb úgysem lehet, mint Krisztina. Talán ha mákom van, még kevésbé rosszul is elsülhet a dolog. Bocsánat, kevésbé szarul. A szarból nem engedek!
- Elmondom, én mit szoktam csinálni, ha szar az élet - súgja menet közben.
- Nálad?
- Nálam!
- Akkor meghallgatom!
A hallgatás sokszor beleegyezés. Valamibe, amelyről egy órával ezelőtt el nem tudtad volna képzelni, hogy megteszed.
(folytatás a következő bejegyzésben)
