Kedd 21:04

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Még jó, hogy hideg van. Még jó, hogy sötét van. Még jó, hogy ötletem sincs, mihez kezdjek. Jó hogy!
Az a legnagyobb baj, én akkora barom vagyok, hogy nem megyek vissza ajtóstul-függönyöstül a szobába, le se izélvén, mi lesz Ágotával - vagy mi nem. Persze hogy nem megyek. Inkább kussolok, lapítok, mint mindig.

Alsómban táncikálok egy keveset az erkély kövén, majd mikor már tényleg dermedezni kezd kezem-tagom-alkarom, eljön az alkalom, hogy a „terhek” mezejére lépjek.
Az világos, hogy itt nem maradhatok. Szerencsére a társasházak építésekor általában nem szoktak agyon-meg-vissza ügyelni arra, hogy a magánélet alapvető emberi privilégium - néhol olyan közelre tervezik egymáshoz a szomszéd erkélyét, amelyet még egy féllábú bolha is bot nélkül képes áthidalni. Már csak az a kérdés, a bal vagy a jobb oldal irányába lendüljek.
Az ec-pec, kimehetsz helyett dönt a józan ész - bár az most esetemben neccesen húzható rám. Szóval balra az erkélyajtó mögött világos(b)an látszanak a függöny mögött mozgó alakok, míg jobbra sötétben nyugszik a szomszédra nyíló balkonajtó mögötti hálószoba. Ez kell nekem. Csak semmi feltűnés.
Mentes vagyok a zajoktól, míg az idegen erkélyre lendülök, defektes Rómeó mer hívatlanul kisgatyában balkonra törni. Átállván a szomszéd félhez, szememet-orromat az üveghez nyomom, hogy belessek a mások életébe. Azonban az kész rejtély marad, akkora bent a sötétség. Mi lenne, ha megpróbálkoznék az erkélyajtó kilincsével?
Nyílik az, nem is nyikorog. Csak én viszolygok az ismeretlen földre lépni, habár legalább melegre kerülök újra. Csak nem sikerült Ágotának végleg hidegre tennie.
A szoba barátságos háló, a legkelendőbb benne a terpeszkedő franciaágy, amelyen a takaró ránc nélküli Garda-tó részlettel hívogat. De csobbannék most benne, végül is a kisgatyámbasn úgysem vagyok túlöltözve. Csak próbaképpen, mi baj lehet belőle?
Beszállok az ágynemű mélyére, talán életemben nem feküdtem még ilyen pedantériában. A csend aztán könnyedén elalél, rojtokra cibált idegrendszerem belém vájja a kimerültség simogató karmait. Csak egy szemhunyás és...
...és akkora sikítás térít magamhoz, hogy egy kar adja a másikat. Hozzám nyúltak, pedig nem is kértem. Bár inkább nem értem: hol vagyok, ki vagyok, és miért ordítok? De hiszen nem is én ordítok!
- Jézuuuuuuussss!
Na, az biztosan nem én vagyok. Különben végre kettéválasztanám a sötétséget, és itt sem lennék. De hol is?
- Krisztuuuuuussss!
Meg az összes szentek, mi történik velem?
Újra hozzám ér egy kar, a fülembe váj egy köröm, de ez közel sem az a bizonyos öröm, amely normál esetben meghimbálja a tököm.
Kigyullad a napvilág, szerintem retinámra ég a fény, aranygolyóvá izzik a szemem. Nem látok, de az a valaki, aki karmolászva esett nekem, annál inkább, mert újabb kupac decibelt pakol eddig is fájó sikítására.
- Teeeeeeeeeee!
Úgy látszik, én. Ki más lenne? Arra még emlékszem, hogy kiszorultam Ágota erkélyére, s hogy aztán beengedtem magam a sötét szomszédba, de azóta...
- Az ágyamban fekkkksziiiiik!
Most már kifeszítem szűkre hunyorított szemrésemet, és talán látni is kezdek, de inkább ne tenném. A világ hét csodája sem döbbentene meg jobban, mint ez a nyolcadik. Bár ő inkább a tizedik, és csoda helyett csapásban.
- Anyukám megmondta, hogy kislányom, egyszer mindaz a sok bit meg bájt, amelyektől roskadozik az agyad, majd egyszerre zúdul rád szerencsétlenség formájában. Akkor aztán sem szabadulni, sem futamodni nem fogsz tudni tőle. Hát még ha az egy férfi képében érkezik majd. Na akkor kapd össze a lábad szorosan, nehogy beléd fúrja magát az a...
- A tetves életbe...
Ez már én voltam. De bár ne én lettem volna. Az, aki bemászik idegenek erkélyén, befekszik hívogató ágyukba, álomba szenderül, és valami ördögi büntetés folytán ott köt ki, ahol a legkevésbé kellene. Mondjuk egy informatikus ágyacskájában, aki nem elég, hogy hibbant, de még őrült is. Ráadásul nő, és Krisztinának hívják. Szakály Krisztinának.

(folytatás a következő bejegyzésben)

kedd 20:39

 (előzmény a korábbi bejegyzésben)

Az itt a sarkon tényleg ott volt a sarkon. Így mi is ripsz-ropsz. Ágota húzott-vont maga után, én meg a derekammal együtt be(le)adtam mindent. Sajgott is a szívem, de ott egye meg a fene. Neki az a dolga, hogy sajogjon, ha muszáj. Úgyis összekuszál.

- Mit kérsz inni? - szegezi nekem a kérdést Ágota, miközben lenyom a kanapéra a nappali-hálójában. Jó ötlet, én is lenyomnék valamit.

- Amiből a legtöbb van - felelem, és lustán követem a szememmel földre hulló kötött pulóverének ma esti utolsó útját.

- Na a vizet felejtsd el - bújik ki csont nélkül a szandáljából is, s csak kicsit billen meg, mikor a jobb lába beleakad a bőrhuzatú kanapé szobortalpat mintázó támasztójába. Szerencsére ott a vállam, hogy belekaphasson.

- Köszi - mosolyog felém, majd visszanyeri az egyensúlyát, és meztelen talppal csattog ki a konyhába. Én is lerúgom a cipőmet, vele együtt pedig az ellenállásomat is. Ágota diszkréten csörömpöl a konyhában, majd a szokásos kellékekkel jelenik meg: teli üveg, két színezett pohár, köldökig kigombolt blúz.

- Neked nincs meleged?

- A frászt nincsen - sóhajtom.

Odaül mellém, de korántsem olyan szorosan, mint tette azt délután az irodában.

- Szóval szar az élet?

- Szar. Néha még el is kenődik.

- Próbálj beletörődni, nagyfiú. Én is azt teszem.

Követem a jótanácsot, és bele is törődök az italomba, meg a szemem előtt köröző műkörmökbe. A lány hörpöl egy jó nagyot a sajátjából, aztán ott hagy csapot-papot, de főleg engem, és a konyhán túlra indul.

- Itt hagysz? - rémülök meg színjátszva.

- Csak magamra kapok… vagyis inkább lekapok ezt-azt.

Eltűnik balra, én pedig azon kezdek töprengeni, hogy nekem nem lekapnom kéne, hanem sokkal inkább lekopnom. Aztán a kezemben szorongatott italra nézek, a földre hányt kötött pulcsira, a levetett szandálra, és homlokegyenest döntök.

Kínkeservvel jutok el a kanapé mögött álló ágyig. Szó szerint, de ott mindezt levetem magamról. Pokróc kedvemmel kezdem, majd a ruhámmal folytatom.

Ágota visszatér, és nem sokat szarozik - ha már az élettel összefüggésben párszor előhoztuk a kifejezést. Kibújik magára bújtatott selyem köntöséből, egyúttal teljes mértékben nekem fordítja önmagát, és mellém huppan a meglehetősen széles ágyon.

- Meghozzam a jókedvedet? - kérdezi kacéran, pajzánul, kihívóan, miközben karjaimat köréje feszítem.

- Vagy inkább vedd el a józan eszemet - súgom a hajába átvetvén magamat maradék ellenállásom barikádján.

Ágota felszólításra cselekszik. Megpróbál überelni. Karjaim körötte, ő feszes és sima combjaival támad. Csípőm és lelkem csapdába esik, szájaink a másik húsára tapadnak, lélegzetünk közös párafelhőben gomolyog a vággyal.

Műköröm szánt vérserkentően a hátamon, ujjbegyeim receptorai billentyűznek az ingereken, festett fekete hajtömeg illata mászik az orromba.

Ágota ritmikusan nyöszörög, ahogyan egymást toljuk még mélyebbre a másikon, alattunk a lepedő gyűrthegységszerűen csomósodik halommá.

A verejtékcseppek gleccserlassan patakzanak tova lefelé, a kulcs hangosan fordul a zárban, mellkasom ellentmondást nem tűrően préseli bájos-telt melleit.

Pillanatfelvétellé dermedünk.

A kulcs tovább zördül a zárban, valamiért nem nyitja az ajtót. A bejárati ajtót. A kulcs.

- Milyen kulcs? - sóhajtom félig a realitás talaján hemperegve, félig azonban még az Olümposz csúcsán lihegve.

- A rossebbe - torzul ijedt-dühössé Ágota elkent arca, és még mielőtt a káromkodás utója is kiszállna a száján, én szállok tova az ágyról. A padlóra. A lány úgy lerúg a széles fekhelyről, nemkülönben magáról, mint talán fülledt éjeken önkéntelenül a takarót szokta.

Csattanok a kőkemény, szőnyegtelen hajópadlón. Ágota közben szintén kireppen az ágyból, csak ő a talpára érkezik. Macskavér.

- El kell menned - veti oda nekem, míg villámgyorsan visszacsusszan a köntösébe.

- Elmenni, hová?

Kábán ücsörgök a padlón, és hallgatom az előszoba felől a kulcsos szerencsétlenkedést. Még mindig nem fog a záron.

- El, el, mindegy - kezd pánikba fordulni a lány hangja, mögém lép, elhúzza a függönyt, és kitárja az erkélyajtót. Valahogy balsejtelmem támad.

- Ugye, nem? - billenek végre talpra. Egyúttal gyorsan felkapom a kisgatyámat is. Pőre vagyok és töpörödött. Hol itt, hol ott.

Ágota mutatja az utat, én pedig vagyok akkora marha, hogy bégetve indulok el a jelzett irányba. Ki a vaksötét erkélyre.

- Holnap beszélünk - búcsúzza kapkodva Ágota, és rám zárja az ajtót. Kívülről. Sőt, még függönyt is kapok belülről, csak itt közel sem ér véget számomra az előadás. Hanem…

- A ruháim - kezdem bátortalanul, aztán elhallgatok. Sosem voltam még ilyen helyzetben, bátortalanul pislogok a végérvényesen bólogató estébe. Velem szemben maga a tér, balra-jobbra-alattam-fölöttem a szomszéd balkonok visszhangozzák szégyenteljesen kongó lúzerségemet.

Kitaszítottak. Kivetett, kinevetett az élet. Bruhaha.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 20:10

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Krisztina félrevon. Én meg félrenyelek. Talán félre is kacsingatnék, ha nem fogná meg a kezemet, és nem húzna maga után ellentmondást nem tűrő vasmarokkal.

Kivezet a teremből a folyosóra, majd fel az emeletre. A központi biliárdterem mellett van egy kisebbfajta, úgymond randiszoba, ahol félhomályos boxokban dumcsizni, összebújni, és még ki tudja, mi mindent lehet. Vagy nem lehet. Lehet.

Itt nem tör rád a haver, nem tör rád a pincér, rám viszont határozottan rámtör a kétségbeesés, amikor egymással szemben huppanunk le egy alig-méretű asztal két oldalán.

- Tehát - jelenti ki Krisztina, és hátratolja előre bukó hajtincseit. - Mi bajod van?

Hidegen, mosoly nélkül kérdez. Viszont hangjában cikáznak az érzelmek.

- Tudod, a politikai helyzet…

- Na ide figyelj, Krisztián! Látom, hogy valami nagyon betett neked velem kapcsolatban! De magamba pillantva nem tudok rájönni, mi lehetett az a részemről… Illetve talán mégis. Talán túlságosan rád nyomultam? Túl közvetlen voltam? Túl…

- Túllihegtem ezt az egészet - mondom kurtán.

Krisztinának méreteket tágulnak a szemei. Mondjuk M-esből XL-esre.

- Ezt most jól hallottam? - kérdezi, és kezd dühös lenni. Fortyogóan dühös. - Tényleg jól hallottam?

- Nem tudom, mit hallottál, és mit nem - tör ki belőlem. Elég volt a jófiús kontrollból! - Én is hallottam egyet s mást, és minden porcikám tiltakozik ellene, hogy hülyének nézzenek! És játsszanak az érzelmeimmel!

- A te érzelmeiddel? - kontrázza Krisztina. - Te hallod, amit mondasz? Most közlöd velem, hogy szórakozgatni jó voltam, de aztán semmi több? És még a saját érzelmeidet akarod nyalogatni?

- Nem kell semmit megjátszanod - veszek vissza. Közömbösbe. - Hála Isten, még idejében megtudtam, hogy beetetőset játszol, hogy aztán később benyújtsd a számlát…

- Te bolond vagy? Vagy beszedtél valamit?

- Igen, egy kis józanságot. És nem szorulok rá a szolgálataidra, mert én érzelmekkel szeretek, nem pedig ösztönökkel. Sajnálom.

Krisztina szótlanná kukul. Ül velem szemben, arca merő döbbenet. Aztán összébb mennek csáboszöld szemei, és sírni kezdenek. Mármint a szemei. Meg ő maga is. Nekem meg nem kell a színház.

Felállok. És ott hagyom, magára. Kegyetlen vagyok? Lehet! De hogy pénzre utazó, ferde lelkű szennyes nőkkel adjam össze magam, ott még nem tartok! Harmincegykettő évem ide vagy oda.

Szédelegve hagyom el a randiszobát, és visszamegyek a földszintre.

A bárban közben majális kerekedett. Dénes osztja a piát, Szilárd a humort, a két megmentő-lány pedig a dekorativitást. Úgyhogy én vagyok most az ügyeletes hangulatromboló. Na és?

- Mutasd magad, sikerlegény - ragad vállon Szilárd. Meglapogat, ahogyan az a jókedvéhez illik, bennem viszont a pumpa száguldozik felfelé.

- Hagyjál - mondom, lerázván magamról a kezeit. - Délután ott hagysz a szarban, most meg…

- Most meg mi? - olvad kérdővé a vigyora. - Mi bajod?

- Keveset ittam.

- Tudtam, hogy csak az üzemanyag hiányzik belőled - vigyorog rám, de közben már a szőkéje felé kanyarog a pillantása. - Tankolj fel, ma én fizetek!

Azzal úgy otthagy, mint a pinty. Kár, hogy nincs egy sem a teremben, mert szívesen beletaposnám a padlóba. Mármint a pintyet. Azután magamat is.

A bárpulthoz lököm magam, és elveszek valamit Dénestől, amit felém kínál. Lehajtom. Előbb a piát, aztán a fejemet. A kedvemet úgyis odalent kell keresgélni. Már persze, ha egyáltalán meg akarom találni.

Megköszönöm a valamit, amit ittam, aztán kezet fogok Dinivel. Intek is, majd a kijárat felé indulok.

A Lloyd előtt derült az éjszaka. Ami beborulhatna, mind bennem van már.

Gyűlölöm a tündérmeséket! Hogy jön egy csodaszép lány, aki pont hozzám illik; aki izgalmas, mint egy felfedezni szomjazó rejtély; s aki megért engem teljesen a furcsa gondolataimmal együtt. Persze, valószínű. A valóság csak úgy szórja az irreális örömöket az ember életében. Hallelúja! Újabb hulla. A lelkem egy akasztott nulla.

- Krisztián!

Felnézek. Pákozdi Ágota, újdonsült, feltűnő műkörmű kolléganőm mosolyog rám, azzal a „téged akarlak”-pillantással együtt.

- Baj van?

- Mi lenne? - felelem. Végignézek rajta. Nem lopva, feltűnően. - A baj sokaknál alapállapot. Az én homlokomra is ki van írva, csak ki kell cserélnem benne a fénycsövet, mert jelenleg nem villog olyan feltűnően. Az élet szar.

- Szar hát - hagyja rám, de közelebb lép. Parfümje beterít, mint elrobogó kukásautó zavaros vizű pocsolyával az óvatlant. Nem bánom. - De két szar sosem adódik össze. Inkább kioltják egymást.

- Komolyan mondod?

- Nem hiszel nekem?

Már úgy áll előttem, hogy az orrunk összeér.

- Gyere, sétáljunk egy kicsit, itt lakom a sarkon.

Sétáljunk. Belém karol, most ő visz magával. Rosszabb úgysem lehet, mint Krisztina. Talán ha mákom van, még kevésbé rosszul is elsülhet a dolog. Bocsánat, kevésbé szarul. A szarból nem engedek!

- Elmondom, én mit szoktam csinálni, ha szar az élet - súgja menet közben.

- Nálad?

- Nálam!

- Akkor meghallgatom!

A hallgatás sokszor beleegyezés. Valamibe, amelyről egy órával ezelőtt el nem tudtad volna képzelni, hogy megteszed.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 19:53

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Aztán mégsem kezdődik semmi. Azazhogy mégis, valami egészen meglepő. Meglep engem, meglepi Dénest, meglepi Szilárdot, meglepi az ellent, és úgy cakumpakk mindenkit a teremben. Már persze azok közül, akik vizuálisan az afférunkon élvezkednek.

Kezdődő cowboy-párbajunk felállását ugyanis váratlan látogatók zavarják meg. 3 szőkeség nyomakodik be a képbe, háttal nekünk, szemben Ádival és testőrségével. Na jó, az egyikük aranybarna hajú, de nem ez a lényeg.

- Leállni, fiúkák - mondja a bal szélső barbie. Azt nem látom, mit csinál az arcával, de a vele szemben feszítő idegen vonásai ellágyulnak. Mint amikor a vajat a nyílt láng fölé rakják. A vaj azonban gyorsan szétfolyik, a fickót viszont nem olyan fából... izé zsiradékból öntötték.

- Mi van? - selypít fel Ádi, mint egy nazális gőzsíp. - Ki a bánatok vagytok ti?

- A bánat rád fog majd szállni, ha nem csináltok rögtön hátraarcot, és nem vonultok ki marha gyorsan marhasorban a teremből!

Ez a jobb oldali szőkeség volt. őBLONDsága még a lábait is enyhe terpeszbe vágja, csípőre igazított kezei szemmel láthatóan bármire el vannak szánva.

- Mi folyik itt? - súgja oda nekem Szilárd. - Valami Tarantino-filmet forgatnak, vagy túl sok tequilát ittam, és hallucinálok?

- Bár az utóbbi lenne - morgom neki halkan. Olybá tűnik, megilletődtünk a 3 gráCICA fellépésétől, mert Dénes is csak bámul maga elé. Hogy pontosabb legyek, az előtte álló lány fenekére.

Ádi és kompániája azonban messze áll a lekenyerezéstől. Persze egy sztriptíz lehet, hogy megoldaná a kedvüket, de hogy kereket nem oldanának tőle, az hótbiztos. Inkább éppen ellenkezőleg.

Még jó, hogy a csajok nem kezdenek vetkőzni, helyette úgy tűnik, keménykedni készülnek. Egyik-másikuk feltűri karjain a nem létező blúzt-pulóvert (semmi kis top-okban feszítenek), és készítik az ökleiket. Esküszöm, ha nem lennék egészen biztos abban, hogy a Dénes meglepetéspiája okozta nyomás a tarkómban igazibb, mint a koboldok aranya, azt hihetném, az új Charlie angyalai közé keveredtem.

- Gyertek, velünk verekedjetek - szólal meg a középső leányzó, és én döbbenten konstatálom, hogy Pallagi Krisztina az. Az aranybarna hajú motoros csábító. Napom kínjának királynője. - Üss meg engem, és megtudod, mennyire szánalmas verekedni valamiért, amit korlátaid miatt az ősember-módszeren kívül máshogy nem látsz elintézhetőnek!

Szilárd vigyorogva néz rám. Baromira látom a szemein, hogy gondolatban ő már egy kiadós iszapbirkózásért rimánkodik, persze pasik nélkül. Én meg azért esedezem, hogy az az állat Ádi nehogy tényleg bepancsoljon egyet valamelyiküknek, mert akkor ököl helyett whiskysüveget és baseball-ütőt is felhasználok a majdani bunyóban.

Krisztina mondatától eláll az agresszorok keze-lába-szava. Ledermednek, mint a jégbe csurrantott meleg pisi.

- Na ne cirkuszozzatok itt nekünk - kel ki magából az édi Ádi, csakhogy színtisztán hallani, mennyire nem tud mit kezdeni a helyzettel. - El az útból!

Ettől a felszólítástól valószínűleg még a söröm körül köröző zümmögő legyek sem rebbennének tova, annyira erőtlenül hat. Szilárd a balomon vigyorog, Dénes a jobbomon, én pedig csak úgy magam elé, Krisztina hátának.

- Akkor jössz, vagy mi lesz? - kérdezi harciasan a balos szőke, és köröz egy látványosat a bal karjával. Mögötte Szilárd reflexszerűen rántja el jobbra a fejét, mielőtt a műkörmökkel boxerré transzformált ököl rajta csattanna.

Ádi azonban nem jön. Meg a két szomszédja se, az iderángatott megtorló osztag. Helyette gyors és zavaros szemkontaktust cserélnek, aztán hátat fordítanak, és elszelelnek. Ki a teremből. Vert seregként. A rajtunk végigfutó, megkönnyebbüléssel vegyes döbbenet serlegért kiált.

A csajok összenevetnek, pacsiznak, mint gólok, meccsek, győzelmek után szokás a versenysportban, és felénk fordulnak.

- Köszi, nagyok vagytok - mondom, kerülni próbálván Krisztina tekintetét. De valahogy mindig újra beleakadok abba a fojtogató zöld szempárba.

- Basszus, én jó leszek - tartja maga elé a kezeit Szilárd barátom, és kacsint az előtte álló szőkeség felé. Dénes nem cicomázza túl a dolgokat, tölt valami színeset az ő védőangyalának. - Na nem mintha nem vertük volna laposra őket - folytatja Szilárd -, de minek összemocskolni az új szerkómat, ha nem muszáj...

Azzal végigsimít az egymásba olvadó női arcokat ábrázoló pólóján. A csajszi a szemével követi Szilárd mozdulatait. Felvont szemöldökkel. Nem folytatom.

Krisztina hozzám lép.

- Mi a baj?

Kérdése egyenes, csak az én nézésem ferde.

- Ebbe most nem kívánok belemenni - mondom. Gonosz vagyok, meg tapló. Jólesik.

- Én meg nem kívánom ezt annyiban hagyni - feleli rögtön Krisztina. Nyíltan, durva erőszakkal néz a szemembe. Olyan pillantással, amelyből nagyon-nagyon nehéz kivonnia magát a másiknak. Én sem tudom. De lehet, hogy annyira már nem is akarom.

- Figyelj, ezt max négyszemközt kellene...

Foszlik az ellenállásom, gyors tempóban.

- És van ennek valamilyen áthághatatlan akadálya?

Krisztina tényleg játszik a szemével. Felvonja a szemöldökét, mélyíti a pillantását. Játszik. Velem is.

Mielőtt megszólalhatnék, befut Csenge. Szó szerint, a folyosó irányából.

- Mi történt? - lihegi halálra váltan. - Kint mondta egy srác, milyen balhé volt...

- Majdnem balhé - pontosítok, és lopva Krisztinára nézek. Ő lopva elmosolyodik.

- A mosdóban voltam - hadarja Csenge. Kékes szeme ide-oda jár, mintha még mindig tartana Áditól.

- Vége van - mondja Krisztina haláli nyugalommal, ha már a halálnál tartunk. - De most beszélnem kell Krisztiánnal.

Ellenkezni próbálok.

- Beszélnem kell Krisztiánnal. Most!

Képtelen vagyok. Ellenkezni.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 19:34

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Állok, mint a lecövekelt fájdalom. Mozdulatlanul, belül azonban kitörni készülő szlalomköröket nyargalászva. Majd szétfeszít a bizonytalanság. Csenge viszont, mintha sutba felejtené Ádi okozta lelki megrázkódtatását, örömittas sikítással ugrik Krisztina karjaiba.

- Szia - mosolyog a szemébe 100 csillogó foggal, Krisztina pedig hasonló boldogsággal fogadja. Puszi, puszi, ölelés, ölelés. Én meg szerencsétlenül téblábolok tőlük mintegy fél méterre. Mit nem adnék most egy sörért. Vagy egy ácskalapácsért, a saját fejembe...

- Legközelebb nekem is szóljatok - mosolyog Krisztina, mire Csenge visítva kezd nevetni a mosdók előtti folyosón. Nekem kábé ölni lenne kedvem. És azt hiszem, nem is igen válogatnék. Sem az eszközökben, sem a célpontokban.

- Veszélyesen kell élni, tudod - bökdösi Krisztina vállát Csenge.

- Na ja - morgom, megtapogatva feldagadt számat. Lehet, hogy kicsit hangosabban duzzogok, mert mindketten rám merednek. Csenge végigsimít az arcomon, csak úgy szokásosan, Krisztina pedig csupán most ébred rá, hogy egy háborús sérült is ácsorog a folyosón.

- Mi történt? - kérdezi aggódó arcot vágva, és közelebb lép hozzám.

- Semmi különös, csak összetörtem egy kicsit...

Kétértelműségem rajtam kívül másnak nem tűnik fel, szóval marha sokat érek a malíciámmal.

- De tényleg. Mi történt?

Valóban aggódik, nem csak tetteti. Szeretnék hinni neki.

- Ő az én kis hősöm - ugrik Csenge a nyakamba, és megpuszil. Úgy látszik, nála a szeretetkitörés a stresszlevezetés legjobb módozata.

- Azt az összetöpörítő melléknevet nyugodtan elhagyhattad volna...

- Édes vagy - szorongat tovább Csenge, mire Krisztina tekintetén mintha felhők úsznának át. Még nem viharjellegűek, de azért bármi lehet belőlük. Csak nem féltékeny Csengére?

- No jó - fejtem le magamról a rám tapadt kezeket. - Végre innom kell valamit erre a... mai napra.

Rossznevelten hátat fordítok nekik, és a folyosóról nyíló bár felé indulok. Nem szólnak utánam. De mielőtt belépnék a terembe, hallom, hogy suttogni kezdenek a hátam mögött. Hadd tegyék.

Dénes meglát, odaint nekem, én pedig már távolról mutatom, hogy kettőt kérek. Mindegy miből, de üssön, mint az a vágyott ácskalapács.

Felszuszakolom magam a pult előtti egyik bárszékre, s mire levághatnám a könyökömet a keményfa borításra, már előttem is áll két pohár. Egy kicsi és egy nagy. Na jó, egy közepes és egy baromi nagy.

- Látom, nagy a gáz - mondja Dénes kérdő tekintetem látva. - Hajtsd fel, de ne kérdezd, mi ez!

Szót fogadok. Lenyelem előbb a kisebb pohár tartalmát, aztán a gigantikusban lévő sörrel öblögetek. Így is keresztülfut rajtam egy tehervonat, egy csatahajó és egy nehézbombázó. Majdnem leszédülök az ingatag bárszékről.

- Mi volt ez? - suttogom Dénes felé. Oktávokat és évtizedeket mélyült a hangom a majd egy deci meglepetéspiától.

- Mit mondtam?

- Hogy ne kérdezzem.

- Hát akkor...?

Dénes ott hagy a pácban... pácolódni. A saját és a titkos recept alapján készülhetett alkohol levében fődögélek. Annyi erőm sincsen, hogy a tőlem másfél méterre heverő mogyorós tálért nyúljak. Agyonüt a nap feszültsége, lelki vívódásaim, no meg az ezerfokos pia gyomormaró gőze.

Valamint az a tenyér, amely vaslapát módjára csap a vállamra. Most a másik irányba billenek a bárszéken.

- Korán örültél, haver!

A haver megszólítás nem túl bizalomgerjesztő, és sajnos az az arc sem, amellyel farkasszemet nézek, amikor megpördülök. Pontosabban arcok, amelyekkel... A farkasszemből rögtön bárányszem lesz.

3 idegen áll előttem, míg én a bárszéken terpeszkedem. Egyikük az orrából még mindig keskeny vérpatakot eregető Ádi, a másik kettő pedig a sebtében összekapkodott felmentő sereg lehet. Mármint számára felmentő, számomra valószínűleg bevégző sereg.

- Gyere ki, megbeszéljük az iméntit - vigyorog Ádi. Rohadt nagy legény lett, mióta két másik haver áll mellette. Én viszont csak egy üres kispoharat és egy félig teli söröskorsót tudok felmutatni. Azt hiszem, nem nagyon kell mérlegre tenni a dolgokat, hogy megjósolható legyen a végeredmény.

- Dehogy megyek - mondom akkora nyugalommal, amekkora csak kitelik tőlem. Az pedig nem valami sok. Remélem, csak én hallom hangom enyhe remegését. - Én a fair játékot szeretem.

- Én meg azt szeretem, ahogyan szétverjük majd a pofádat!

Mindhárman előrelépnek. Beletörődöm a vesztembe, és elemelkedem a bárszékről. Ám ahelyett, hogy lendülnének felém a kezek, Dénes mászik be a képbe.

- Itt nem lesz semmiféle verekedés. Lehet távozni.

Nekem háttal, védőn áll köztem és a kivégzőosztag között. Pillanatnyi dermedtség száll a trióra, de aztán gyorsan levetkőzik a zavart. Ádi nagyképűen meglapogatja Dénes vállait.

- Maradj ki belőle, pajtás! Várnak az italok a pult mögött, húzd meg magad szépen!

Mintha csak valami ponyvából olvasná a szöveget, annyira kínos. Hallgatni egy kívülálló szemével. Csak sajnos én baromira benne vagyok a dolgok sűrűjében.

Dénes nem mozdul, én viszont előlépek mögüle, és megpróbálom arrébb taszítani.

- Köszi, de megoldom - mondom neki. Ja, hogy véget vessek az életemnek.

Dénes továbbra sem mozdul, erővel sem tudom visszalöködni a pult mögé. Na ja, amekkora erőm nekem van, nála pedig medicinlabdák duzzadnak bicepsztájékon.

Aztán még valami elodázza az első pofon elcsattanását.

- Készülj a harcra, testvér!

Szilárd lép mellénk, feltűrt ingujjal és kidüllesztett mellkassal. Kezdődhet a haddelhadd!

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 19:14

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

- Baj van, kicsi? - kérdezem és kidüllesztem a mellkasomat. Hogy nagyobbnak látsszak. De az optika nem nagyon akar az oldalamra állni.

- Mi van? - szól vissza a soha nem látott pasi, akit Csenge lökdösött ki a Lloyd ajtaján. Kicsit bénázgatott a küszöbnél, de már visszanyerte az egyensúlyát és a magabiztosságát. - Mi van?

- Nem hozzád szóltam - felelem a hapsinak, miközben Csengéhez lépek. Átfogom a vállát, egyszersmind lefogom a kezeit is, mielőtt egy arra járó kamion alá lökhetné a másikat. - Baj van?

- Nincs baj! Baj akkor lesz, ha ez a mocsok nem kotródik el innen azonnal!

Húha, tényleg baj lehet. Csenge káromkodik. Most kell észnél lennem.

- Neked ehhez mi közöd? - vicsorít a pasi. Lóvásáron elkelne a fogaival, bár ökröket azért csak nem állítanak ki közéjük. - Szóval, Csenguci drága, ne hidd, hogy én vagyok a bunkó! Kis parasztlány!

Ekkor lépek közbe. Testileg. Elengedem Csenge vállait, és a fickóhoz tipegek.

- Most rögtön hátra arc, és tűnés!

Kemény vagyok, mint az edzett svédacél. És valami hasonló keménységű ökölcsapást kapok az államra. Én megtántorodom, Csenge felsikít, a szemétláda meg elvigyorodik. Azt hiszi, game over, pedig én még csak most nyomom meg a play gombot.

Visszakövetelem az egyensúlyomat, majd térden rúgom a pasit. Oldalról, hogy megroggyanjon, mint a Pisai Ferde Torony. Annak már sikerült megállítani a dőlését, én viszont nem hagyom, hogy ellenfelem talpra táncolhasson. Egyetlen lépéssel mellette termek, és ezúttal ököllel ütök az orrára. Ezt is oldalról.

Nekem belebizseregnek a csontjaim, Csenge újra sikít, az idegen viszont a földre hanyatlik. Szép látvány. Büszke vagyok.

A hapsi tüzet okád felém a betonon heverészve, nekem meg az ingemre csöppen valami. Vörös és foltot hagy. A fenébe.

- Jézusom, te vérzel - fut oda hozzám Csenge.

Én közben nem veszem le a szemem a kiütöttről. Elég sok filmet láttam már életemben ahhoz, hogy tudjam, vannak, akik szitává lyuggatva is képesek feltámadni. Hát még akkor egy sima orrbetöréstől.

- A jó... (k-val kezdődik és anyukámat szidja)!

Nem túl elegáns tőle, hogy a koszlott betonon térdel (már térdel, vigyázat, már térdel!), és fröcsögi magából a szemetet. Én viszont gentleman vagyok, és nem szólok vissza. Na jó, csak azért nem, mert átkozottul fáj a szám, Csenge pedig egy zsebkendővel törölgeti.

- Juj, nagyon feldagadt - aggódik édesen Csenge. Rá sem néz a hapsira, én viszont továbbra is figyelemmel követem a mozdulatait. Ahogyan feláll. Ahogyan megfordul. És ahogyan távozik a színről. Victory!

- Mi volt ez? - selypítem bucira dagadt számban egyensúlyozva a hangokat.

- Ádi.

- Basszus. Mit akart?

- Ócsárolni. Egyszer csak megjelent, aztán nekem esett. Hogy milyen kis hülye liba vagyok, satöbbi.

- De miért, a jó francba?

- Mert beteg. Hülye. Barom.

- Túl sok a jóból - próbálok humorizálni. Nehezen megy. Fáj a képem, mintha kivasalták volna. Ipari mángorlóval. - Még jó, hogy úgy írtad le tegnap: „kicsit más, mint én”. Csak akkor nem tudom, nem vagy-e eltévedve a méretbecsléseket illetően...

- De hülye vagy - neveti el magát végre a lány. Véres-maszatos zsebkendőjét a bejárat melletti szemetesbe hajítja, és megfogja a karomat. - Gyere, lemossuk a szádat.

A Lloyd kedden takarékra állította magát. Páran lézengenek csak a bár előtti előtérben, ahonnan a mosdók is nyílnak. A legnagyobb természetességgel vonulunk be a férfiaknak kijelölt toilettbe.

Szerencsére üresen találjuk, így elkerüljük a pánikot. Már ami a zavarbaesett nemiszerv elrejtéseket illeti. A patyolattiszta, tükrökkel is felszerelt mosdókhoz lépünk, Csenge pedig nekiáll további ápolásomnak.

Ahogyan az a ponyvatörténetekben (és filmekben) lenni szokott, véletlenül van nála steril zsebkendő, sőt még sebtapasz is. Csak hogy szép legyen az élet.

- Köszönöm - süti le a pillantását Csenge, de én felemelem a fejét. Nehogy már a szememre tapassza rá azt a ragaszt.

- Szerintem nem is lett volna égető szükséged a segítségemre, ahogy elnéztem.

- De azért jó, hogy jöttél - simítja meg az arcomat. A sérülésmentes részén. - Bátor kislánynak mutattam magam, de nem tudom, mit csináltam volna, ha a verbális erőszak után a tettek mezejére is lép...

- Én azért nem féltelek. Illetve dehogynem, csak nem úgy...

- Édes vagy - pici puszit nyom a számra. A sérült számra. A bucira dagadt számra. Így sajnos nem sokat érzek belőle.

Aúúú! Csenge nem lacafacázik, felnyomja a számra a ragtapaszt, de korántsem olyan érzékenységgel, mint a puszilehelésnél.

- Na, készen is vagy, megmentő!

Összemosolygunk. Szeretem Csengét. Nem úgy, de majdnem. Ugyan már mondtam, de jobb, ha kondicionálom a dolgot. Szóval, amikor együtt voltunk, ÚGY voltunk együtt, majdnem kikészítettük egymást. Nagyon nem ment a dolog. Amikor viszont már nem voltunk együtt, ismét egymás kebelére borultunk, és testvérekként ragaszkodtunk a másikhoz. Ez van.

Újabb mosoly a részemről, újabb simogatás Csenge részéről, és kifelé indulunk a férfibirodalomból. Csenge bújik ki először az ajtón, közvetlen utána én. Majdnem beleütközünk Krisztinába, aki a női mosdóba készül belépni. Mármint a Nap Nagy Csalódása Krisztinába. Akivel együtt töltöttem az éjszakát, teljes borkábulatban.

- Nem mondom, diszkréten nyomjátok - mosolyog Pallagi Krisztina.

Aki látott már sebzett oroszlánt üvölteni, csak az tudhatja, hogyan nyom agyon a szikrázó és letaglózó fájdalom malomköve. Ez már Game Over a javából.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 19:11

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

A nap további része egy kész katasztrófa volt. Vagyis hűen illeszkedett az előzményekhez. Akkor végtére beszélhetnék akár első munkanapom kiegyensúlyozottságáról is? Jó vicc.

Dühösen caplattam vissza a boxomba, hogy aztán megírjam minden idők leggyengébb cikkét a témáról, amit a főnököm, Földes Zoltán adott. Mekkora kínt képesek okozni a nők a hiszékeny, szerelemre éhes férfiaknak? Eláruljam? Baromi nagy kínt! Kerekítettem egy olyan zagyvalékot, amelyre még a legtalpnyalóbb törleszkedő sem bólogatna, ehhez képest Zoltán annyit mondott: „Jól van, meg vagyok elégedve veled!”

Most vagy én vagyok abnormális módon maximalista, vagy a Három gXer magazin a legdilettánsabb irodalmi termék a piacon. A döntést meghagyom holnapra.

Annál is inkább, mivel bejátszott még ez meg az a padlón fetrengő lelkiállapotomba. Először is, Szilárd barátom úgy itt hagyott engem, mint ahogyan a macskát vágják ki sz… szöcskét fogni. Még a telefonját sem méltóztatott felvenni a hívásomra. Ezért hazafelé nem az irodaház tetején lévő parkolók felé vettem az irányt, hanem a földszinti gyalogos bejárathoz lifteztem le.

Igen ám, de az átkozott masina éppen akkor katapultálta ki magát a perpetuum mobile pedigréjű családtagjai közül, amikor a gyomrában agonizáltam. Pontosan a második szint magasában adta meg magát, és se le, se fel. Vártam.

Vagy tizenhárom másodpercet. Mert ennyi idő elteltével valaki kívülről elkezdte ököllel verni az alumínium ajtót.

- Hahó - kiáltottam ki mérgesen. - Ne dörömböljön! Itt vagyok! Én szorultam be, azzal nem megyünk semmire, ha ráadásul még be is dugul a fülem!

A dörömbölés csak nem akart abbamaradni.

- A fenébe, hagyja már abba! Mit akar a másodikon? Hívjon szerelőt! Most!

Ez is én voltam. Az viszont már, aki méltóztatott reagálni az elhangzottakra, valaki más. Nem is kellett sokat találgatnom, hogy kicsoda.

- Ne tartsa már fel azt a rohadt liftet! Nyomja meg az ajtónyitó gombot, aztán uzsgyi a dolgára!

- Nyomom én, de nem működik. És ne kiabáljon velem, kedves rendszergazda kollegina, hanem repüljön segítségért! Szedje a lábait, nulla, egy, nulla, egy…

- Hogy az a… Már megint te? Legközelebb hol futunk össze, a hálószobámban?

- Ha rajtam múlik, ott semmiképpen se - feleltem, továbbra is magasabb hangnemben. Úgy látszik, ez lett köztem és Szakály Krisztina között a hivatalos hangmagasság. - Előbb hanyatlok a saját kardomba!

- Ó, de romantikusss! Érzelemfiú azt állítja, nem engem üldöz! De akkor mégis mi a nyavalyás fityfenét vacakolsz a liftemmel?

- A TE lifteddel? Basszus, neked bérleted van ide, vagy mi? - asszem, én is elvesztettem a jólneveltségemet. Pedig még klausztrofóbiás se vagyok. Csak Krisztinafóbiás… - Nincs lábad legyalogolni a másodikról?

- Igenis van lábam - csapott dühödten a liftajtóra. Fülcsengést okozott vele. - Ahhoz mindenképpen, hogy jól seggbe rúgjalak, ha előbújsz végre a celládból.

- Inkább idebenn, mint kint veled - vicsorogtam édesen. Kezdett tetszeni a szitu, pedig semmi örömteli nem volt benne. Izzadtam a liftben, mint egy vágóhídra terelt disznó, egy dühös nőszemély pedig szépen-lassan megkergült kint, az ajtó előtt. Egy eszményi nap folytatása.

- Hehe. Jól van, Kisfiú, most az egyszer megúszod a fenékbe billentést! Ugyanis sietek!

- Azt látom…

- Különben pedig, egy melós nap után, amelyen mindenféle balfékek zaklattak az irodámban, jár nekem, hogy ne kelljen gyalog talpalnom lefelé a lépcsőházban! Ha a második emelet, ha a huszadik!

Ez most érvelés volt? Elgondolkodtam a hallottakon, és arra jutottam, hogy kedves Krisztinánk olyféle sülthülye, aki diplomát követel magának szánalmas elmétlenségeiért. Tátong némi rés valós és vélt énképe között. Pszichiáterek csapatára lenne szüksége, hogy betömjék ezt a fekete lyukat. Mondjuk egy jól záró kényszerzubbonnyal, vagy gyógyszerek futószalagnyi seregével.

Aztán hirtelen csend lett. Úgy látszott, Krisztina eltávozott. No nem az örök vadászmezőkre, csak sürgető dolgára. Mondjuk, hogy vegyen némi illemórát a szomszédjában lakó, kékvérű matuzsálemtől.

Vártam még vagy öt percet (egy lecsesző SMS Szilárdnak, egy SMS Szilvinek, hogy csessze le Szilárdot), aztán váratlanul megindult a lift lefelé. Mire kiléptem a Három gXer épületéből, fél hat felé pörgött az óra.

Irány haza, majd a szokásos tevékenységek: fürdés, vacsora, e-mail-ek serege (az egyik Pákozdi Ágotától jött. Egyelőre jégre tettem, mert nem értettem, mit akar tőlem).

Aztán nem tudtam mit kezdeni magammal. Szédelegtem parányi lakásomban, faltól falig csapódtam, csapkodtam magamat kilátástalanságomban, körbe-körbe csapongtak a gondolataim. Aztán úgy döntöttem, mégis ismerősökhöz kell csapódnom, ha meg akarom őrizni a józan eszemet (amely nem egyenlő a józansággal).

Felkerekedtem a Lloydba. Most a jól ismert, kétszárnyú ajtó előtt ténfergek. Bemenni nincs erőm, kinn maradni nincs bátorságom. Két világ között állok. Az egyik a lélekbemarkoló csalódások univerzumába nyílik Pallagi Krisztinával a trónusán, a másik a féltve őrzött és átkozott magány területére csábít. Hát én immár kit válasszak?

Van úgy azonban, hogy az ember helyett mások hozzák a döntéseket. Mint éppen most is. Velem.

Ahogy negyvenedszerre vonulok el keresztben az ajtó előtt, pofán csap a… a kétségbeesés is, persze, de materiálisan az ajtó is. Mert éppen kilép rajta valaki, a bejárat egyik szárnya pedig az arcomon csattan. Pofon nem fájt még annyira, mint ez, mert olyasvalaki adja, aki nem szokott engem bántani. Se tettlegesen, se máshogyan.

Szeretett Csengém lép ki a Lloydból, maga előtt lökdösvén egy soha nem látott pasit, aki negédesen szórja a lány fejére az átkokat. Fájó pofával lépek közbe.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 14:51

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

- Még itt van? - hallom a hátam mögül. Mereven bámulom az ajtó melletti iroda-táblácskát, mintha a lottó ötös nyerőszámaira várnék. De nem rájuk várok. Hanem arra, hogy összeszedjem magam. A poraimból. - Igen, az az ajtó. Visszafelé is működik, nem csak befelé.

- Öööö... - fordulok meg. - Ööööö...

- Magánhangzó-kúra? - kérdezi, nekem háttal. Csak ahogy szokta. - Szép teljesítmény. Ha eljut az 'E'-ig, küldök majd bonbont.

- Nem értem a sértődését - emberelem meg magam. Rám fér. Elvégre homo vagyok. Sapiens, a félreértések elkerülése végett. - Nem én kezdtem a chat-elést, és nem én kezdtem az érzelmi vájkálást.

- Hogy mi vaaaaaan?

Úgy pördül meg a székkel, hogy rövid, de bő szoknyája a vízszintesig lebben. A szemeiből kiolvasható forgószélszerű düh a világűrig repítené Dorothy-t házastul, kutyástul, mindenestül. Hírük se maradna. A jelenlegi helyzet szerint nekem is ez a sors néz ki. Aztán csak ennyit mond:

- Basszussss!

Elhúzza a szó végét, én pedig lehet, hogy jobban tenném, ha magamat húznám el innen, jó messzire. De szeretek tiszta vizet löttyinteni a... pofámba.

- Na szóval - kezdem. Aztán folytatom is, ugyanazzal a lendülettel. - Én tartozom egy bocsánatkéréssel, de akkor te is tartozol egy másikkal.

- Én tartozom? Tudod, mivel tartozom én? Magamnak egy jó nagy pofonnal, hogy nem bírtam a seggemen maradni. Mert, kedves Krisztina, muszáj volt ismét pofára esned! Most vagy gyémántból van a képem, hogy nem képes megsérülni, vagy már úgy nézhetek ki, mint akit agyba-főbe faragtak egy bazinagy vésővel...

Hallgatok. Ez tényleg hülye. Első blikk ide vagy oda.

- Ebből valahogy nem hallom ki a bocsánatot...

- Ezt a pofát - kap a fejéhez a lány. A Második Krisztina. - Egyéb kárpótlást ne nyújtsak? Varrjak gombot az ingedre? Névjegyet az alsódra? Értelmet az elmédbe?

Azt hiszem, kezd zsákutcának kinézni a dolog. Ahonnan nincs visszatérés. De ha rajtam múlik, legalább áldozat marad majd a helyszínen. Annyit elárulok, hogy nem én leszek az.

- Látom, ülősztrájkot tart a kulturáltságod - mondom mosolyogva, mire úgy pattan fel, mintha bolhák másztak volna a szoknyája alá. Csapatostul. - Bár szerintem az már rég elszivárgott, és monoton biteknek adta át a helyét. Nulla, egy, nulla, egy...

- Ha, ha, ha. Mr. Érzelemfiú viccekre is képes. Már persze csak a maga szintjén.

- Szóval, mi lesz azzal a megbánással? Egy szimpla „bocs” is megteszi.

- Bocs-csinálta mókamester vagy te, hallod-e - vidul fel a lány. Álltában lesimítja a szoknyáját. Mire odakaphatnám a szemem, már folytatja is. - Végtére, min is veszekszünk most mi?

- A bocsánaton - felelem.

- A bűnbocsánaton - változtatja kútméllyé és dörmögővé a hangját. - Fröcsköljétek be a másik érzelmeit híveim, kénköves tűzzel, izzó magmával, magával az ördöggel!

Elnevetem magam. Tud ez a lány, ha akar. Mármint hülye lenni. Jópofa hülye.

Visszaül a székre, és megint csak lesimítja a szoknyáját. Aztán kalimpál egyet formás, fehér lábaival.

- Nana, nem ingyenmozi - dorgál meg, amikor véletlenül odakapom a szemeimet. - Most akkor hányadán is állunk?

- Nulla, egy, nulla, egy... - kezdem, mire ő is nevetni kezd.

- Hülye!

Most, hogy így megnyugodtak a kedélyek, végre behatóbban is szemügyre veszem a Második Krisztinát. Forgószéken ücsörög, háttal a monitornak és a billentyűzetnek, és keresztbe-kasul kalimpálja a lábait. Rövid és fehér szoknyája ráncokat vet, narancssárga pólója, amely hastájékon a „ne erre éhezz” felirattal riogatja a tekintet, meglepően erős kontrasztot alkot eredendően fehér, napozatlan bőrével. Vékony karjait mellkasa előtt összefonja, szájában mintha rágógumi pattogna. Meg a szavak, amelyeket egyértelműen nekem szán.

- No, tetszik a látvány? Felejtsd el, Mr. Érzelemhuszár!

Most már végleg belátom, hogy csak nem nyugszik.

- Jól van, kisasszony. Magadra hagylak a hangyáiddal. Ajánlom, hogy mire visszaérek a boxomba, működjön a gépem! Nekem láblógázás és szájtépés helyett dolgoznom kell!

- Hogy oda ne olvadjak, fontoska! Ne izgulj, maximális sebességre csavarom a gépedet, csak hogy lásd, mekkora a lemaradásod a mesterséges intelligenciával szemben. Mert ugyebár a természetes szóba se jöhet...

- Bye, bye Vicclady - intek neki felháborítóan pimaszul. (Hogy mit, az nem fér bele a jólfésült sorokba.)

Kihátrálok a csak félig nyíló ajtón a rendszergazda irodából. Most már értem, miért nem tárul teljesen. Nem fordítok hátat, mert ez a nőszemély képes a hátamba köpni. És milyen igazam van!

- Jó munkát, Mr. Lélekbukta! Paszírozd ki magadból az érzelmeidet. Úgysem mutathat jobban, mint egy kupac halikra. Hátha valami sorvadtlelkű hajlandó lenyelni őket a lap hasábjain.

Most megadta. Nem nekem a kegyelemdöfést, hanem magának az ajánlólevelet. A hibbantak klubjába. Oda lesznek az örömtől, ha felvehetik maguk közé.

Kicsukom magam a folyosóra, és elindulok visszafelé. Vár a munka és a nyugalom barátságosan puritán boxomban. Távol a Krisztina-félék átkozott családfájától.

(folytatás a következő bejegyzésben)