(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Az itt a sarkon tényleg ott volt a sarkon. Így mi is ripsz-ropsz. Ágota húzott-vont maga után, én meg a derekammal együtt be(le)adtam mindent. Sajgott is a szívem, de ott egye meg a fene. Neki az a dolga, hogy sajogjon, ha muszáj. Úgyis összekuszál.
- Mit kérsz inni? - szegezi nekem a kérdést Ágota, miközben lenyom a kanapéra a nappali-hálójában. Jó ötlet, én is lenyomnék valamit.
- Amiből a legtöbb van - felelem, és lustán követem a szememmel földre hulló kötött pulóverének ma esti utolsó útját.
- Na a vizet felejtsd el - bújik ki csont nélkül a szandáljából is, s csak kicsit billen meg, mikor a jobb lába beleakad a bőrhuzatú kanapé szobortalpat mintázó támasztójába. Szerencsére ott a vállam, hogy belekaphasson.
- Köszi - mosolyog felém, majd visszanyeri az egyensúlyát, és meztelen talppal csattog ki a konyhába. Én is lerúgom a cipőmet, vele együtt pedig az ellenállásomat is. Ágota diszkréten csörömpöl a konyhában, majd a szokásos kellékekkel jelenik meg: teli üveg, két színezett pohár, köldökig kigombolt blúz.
- Neked nincs meleged?
- A frászt nincsen - sóhajtom.
Odaül mellém, de korántsem olyan szorosan, mint tette azt délután az irodában.
- Szóval szar az élet?
- Szar. Néha még el is kenődik.
- Próbálj beletörődni, nagyfiú. Én is azt teszem.
Követem a jótanácsot, és bele is törődök az italomba, meg a szemem előtt köröző műkörmökbe. A lány hörpöl egy jó nagyot a sajátjából, aztán ott hagy csapot-papot, de főleg engem, és a konyhán túlra indul.
- Itt hagysz? - rémülök meg színjátszva.
- Csak magamra kapok… vagyis inkább lekapok ezt-azt.
Eltűnik balra, én pedig azon kezdek töprengeni, hogy nekem nem lekapnom kéne, hanem sokkal inkább lekopnom. Aztán a kezemben szorongatott italra nézek, a földre hányt kötött pulcsira, a levetett szandálra, és homlokegyenest döntök.
Kínkeservvel jutok el a kanapé mögött álló ágyig. Szó szerint, de ott mindezt levetem magamról. Pokróc kedvemmel kezdem, majd a ruhámmal folytatom.
Ágota visszatér, és nem sokat szarozik - ha már az élettel összefüggésben párszor előhoztuk a kifejezést. Kibújik magára bújtatott selyem köntöséből, egyúttal teljes mértékben nekem fordítja önmagát, és mellém huppan a meglehetősen széles ágyon.
- Meghozzam a jókedvedet? - kérdezi kacéran, pajzánul, kihívóan, miközben karjaimat köréje feszítem.
- Vagy inkább vedd el a józan eszemet - súgom a hajába átvetvén magamat maradék ellenállásom barikádján.
Ágota felszólításra cselekszik. Megpróbál überelni. Karjaim körötte, ő feszes és sima combjaival támad. Csípőm és lelkem csapdába esik, szájaink a másik húsára tapadnak, lélegzetünk közös párafelhőben gomolyog a vággyal.
Műköröm szánt vérserkentően a hátamon, ujjbegyeim receptorai billentyűznek az ingereken, festett fekete hajtömeg illata mászik az orromba.
Ágota ritmikusan nyöszörög, ahogyan egymást toljuk még mélyebbre a másikon, alattunk a lepedő gyűrthegységszerűen csomósodik halommá.
A verejtékcseppek gleccserlassan patakzanak tova lefelé, a kulcs hangosan fordul a zárban, mellkasom ellentmondást nem tűrően préseli bájos-telt melleit.
Pillanatfelvétellé dermedünk.
A kulcs tovább zördül a zárban, valamiért nem nyitja az ajtót. A bejárati ajtót. A kulcs.
- Milyen kulcs? - sóhajtom félig a realitás talaján hemperegve, félig azonban még az Olümposz csúcsán lihegve.
- A rossebbe - torzul ijedt-dühössé Ágota elkent arca, és még mielőtt a káromkodás utója is kiszállna a száján, én szállok tova az ágyról. A padlóra. A lány úgy lerúg a széles fekhelyről, nemkülönben magáról, mint talán fülledt éjeken önkéntelenül a takarót szokta.
Csattanok a kőkemény, szőnyegtelen hajópadlón. Ágota közben szintén kireppen az ágyból, csak ő a talpára érkezik. Macskavér.
- El kell menned - veti oda nekem, míg villámgyorsan visszacsusszan a köntösébe.
- Elmenni, hová?
Kábán ücsörgök a padlón, és hallgatom az előszoba felől a kulcsos szerencsétlenkedést. Még mindig nem fog a záron.
- El, el, mindegy - kezd pánikba fordulni a lány hangja, mögém lép, elhúzza a függönyt, és kitárja az erkélyajtót. Valahogy balsejtelmem támad.
- Ugye, nem? - billenek végre talpra. Egyúttal gyorsan felkapom a kisgatyámat is. Pőre vagyok és töpörödött. Hol itt, hol ott.
Ágota mutatja az utat, én pedig vagyok akkora marha, hogy bégetve indulok el a jelzett irányba. Ki a vaksötét erkélyre.
- Holnap beszélünk - búcsúzza kapkodva Ágota, és rám zárja az ajtót. Kívülről. Sőt, még függönyt is kapok belülről, csak itt közel sem ér véget számomra az előadás. Hanem…
- A ruháim - kezdem bátortalanul, aztán elhallgatok. Sosem voltam még ilyen helyzetben, bátortalanul pislogok a végérvényesen bólogató estébe. Velem szemben maga a tér, balra-jobbra-alattam-fölöttem a szomszéd balkonok visszhangozzák szégyenteljesen kongó lúzerségemet.
Kitaszítottak. Kivetett, kinevetett az élet. Bruhaha.
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése