Kedd 21:04

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Még jó, hogy hideg van. Még jó, hogy sötét van. Még jó, hogy ötletem sincs, mihez kezdjek. Jó hogy!
Az a legnagyobb baj, én akkora barom vagyok, hogy nem megyek vissza ajtóstul-függönyöstül a szobába, le se izélvén, mi lesz Ágotával - vagy mi nem. Persze hogy nem megyek. Inkább kussolok, lapítok, mint mindig.

Alsómban táncikálok egy keveset az erkély kövén, majd mikor már tényleg dermedezni kezd kezem-tagom-alkarom, eljön az alkalom, hogy a „terhek” mezejére lépjek.
Az világos, hogy itt nem maradhatok. Szerencsére a társasházak építésekor általában nem szoktak agyon-meg-vissza ügyelni arra, hogy a magánélet alapvető emberi privilégium - néhol olyan közelre tervezik egymáshoz a szomszéd erkélyét, amelyet még egy féllábú bolha is bot nélkül képes áthidalni. Már csak az a kérdés, a bal vagy a jobb oldal irányába lendüljek.
Az ec-pec, kimehetsz helyett dönt a józan ész - bár az most esetemben neccesen húzható rám. Szóval balra az erkélyajtó mögött világos(b)an látszanak a függöny mögött mozgó alakok, míg jobbra sötétben nyugszik a szomszédra nyíló balkonajtó mögötti hálószoba. Ez kell nekem. Csak semmi feltűnés.
Mentes vagyok a zajoktól, míg az idegen erkélyre lendülök, defektes Rómeó mer hívatlanul kisgatyában balkonra törni. Átállván a szomszéd félhez, szememet-orromat az üveghez nyomom, hogy belessek a mások életébe. Azonban az kész rejtély marad, akkora bent a sötétség. Mi lenne, ha megpróbálkoznék az erkélyajtó kilincsével?
Nyílik az, nem is nyikorog. Csak én viszolygok az ismeretlen földre lépni, habár legalább melegre kerülök újra. Csak nem sikerült Ágotának végleg hidegre tennie.
A szoba barátságos háló, a legkelendőbb benne a terpeszkedő franciaágy, amelyen a takaró ránc nélküli Garda-tó részlettel hívogat. De csobbannék most benne, végül is a kisgatyámbasn úgysem vagyok túlöltözve. Csak próbaképpen, mi baj lehet belőle?
Beszállok az ágynemű mélyére, talán életemben nem feküdtem még ilyen pedantériában. A csend aztán könnyedén elalél, rojtokra cibált idegrendszerem belém vájja a kimerültség simogató karmait. Csak egy szemhunyás és...
...és akkora sikítás térít magamhoz, hogy egy kar adja a másikat. Hozzám nyúltak, pedig nem is kértem. Bár inkább nem értem: hol vagyok, ki vagyok, és miért ordítok? De hiszen nem is én ordítok!
- Jézuuuuuuussss!
Na, az biztosan nem én vagyok. Különben végre kettéválasztanám a sötétséget, és itt sem lennék. De hol is?
- Krisztuuuuuussss!
Meg az összes szentek, mi történik velem?
Újra hozzám ér egy kar, a fülembe váj egy köröm, de ez közel sem az a bizonyos öröm, amely normál esetben meghimbálja a tököm.
Kigyullad a napvilág, szerintem retinámra ég a fény, aranygolyóvá izzik a szemem. Nem látok, de az a valaki, aki karmolászva esett nekem, annál inkább, mert újabb kupac decibelt pakol eddig is fájó sikítására.
- Teeeeeeeeeee!
Úgy látszik, én. Ki más lenne? Arra még emlékszem, hogy kiszorultam Ágota erkélyére, s hogy aztán beengedtem magam a sötét szomszédba, de azóta...
- Az ágyamban fekkkksziiiiik!
Most már kifeszítem szűkre hunyorított szemrésemet, és talán látni is kezdek, de inkább ne tenném. A világ hét csodája sem döbbentene meg jobban, mint ez a nyolcadik. Bár ő inkább a tizedik, és csoda helyett csapásban.
- Anyukám megmondta, hogy kislányom, egyszer mindaz a sok bit meg bájt, amelyektől roskadozik az agyad, majd egyszerre zúdul rád szerencsétlenség formájában. Akkor aztán sem szabadulni, sem futamodni nem fogsz tudni tőle. Hát még ha az egy férfi képében érkezik majd. Na akkor kapd össze a lábad szorosan, nehogy beléd fúrja magát az a...
- A tetves életbe...
Ez már én voltam. De bár ne én lettem volna. Az, aki bemászik idegenek erkélyén, befekszik hívogató ágyukba, álomba szenderül, és valami ördögi büntetés folytán ott köt ki, ahol a legkevésbé kellene. Mondjuk egy informatikus ágyacskájában, aki nem elég, hogy hibbant, de még őrült is. Ráadásul nő, és Krisztinának hívják. Szakály Krisztinának.

(folytatás a következő bejegyzésben)