Kedd 19:11

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

A nap további része egy kész katasztrófa volt. Vagyis hűen illeszkedett az előzményekhez. Akkor végtére beszélhetnék akár első munkanapom kiegyensúlyozottságáról is? Jó vicc.

Dühösen caplattam vissza a boxomba, hogy aztán megírjam minden idők leggyengébb cikkét a témáról, amit a főnököm, Földes Zoltán adott. Mekkora kínt képesek okozni a nők a hiszékeny, szerelemre éhes férfiaknak? Eláruljam? Baromi nagy kínt! Kerekítettem egy olyan zagyvalékot, amelyre még a legtalpnyalóbb törleszkedő sem bólogatna, ehhez képest Zoltán annyit mondott: „Jól van, meg vagyok elégedve veled!”

Most vagy én vagyok abnormális módon maximalista, vagy a Három gXer magazin a legdilettánsabb irodalmi termék a piacon. A döntést meghagyom holnapra.

Annál is inkább, mivel bejátszott még ez meg az a padlón fetrengő lelkiállapotomba. Először is, Szilárd barátom úgy itt hagyott engem, mint ahogyan a macskát vágják ki sz… szöcskét fogni. Még a telefonját sem méltóztatott felvenni a hívásomra. Ezért hazafelé nem az irodaház tetején lévő parkolók felé vettem az irányt, hanem a földszinti gyalogos bejárathoz lifteztem le.

Igen ám, de az átkozott masina éppen akkor katapultálta ki magát a perpetuum mobile pedigréjű családtagjai közül, amikor a gyomrában agonizáltam. Pontosan a második szint magasában adta meg magát, és se le, se fel. Vártam.

Vagy tizenhárom másodpercet. Mert ennyi idő elteltével valaki kívülről elkezdte ököllel verni az alumínium ajtót.

- Hahó - kiáltottam ki mérgesen. - Ne dörömböljön! Itt vagyok! Én szorultam be, azzal nem megyünk semmire, ha ráadásul még be is dugul a fülem!

A dörömbölés csak nem akart abbamaradni.

- A fenébe, hagyja már abba! Mit akar a másodikon? Hívjon szerelőt! Most!

Ez is én voltam. Az viszont már, aki méltóztatott reagálni az elhangzottakra, valaki más. Nem is kellett sokat találgatnom, hogy kicsoda.

- Ne tartsa már fel azt a rohadt liftet! Nyomja meg az ajtónyitó gombot, aztán uzsgyi a dolgára!

- Nyomom én, de nem működik. És ne kiabáljon velem, kedves rendszergazda kollegina, hanem repüljön segítségért! Szedje a lábait, nulla, egy, nulla, egy…

- Hogy az a… Már megint te? Legközelebb hol futunk össze, a hálószobámban?

- Ha rajtam múlik, ott semmiképpen se - feleltem, továbbra is magasabb hangnemben. Úgy látszik, ez lett köztem és Szakály Krisztina között a hivatalos hangmagasság. - Előbb hanyatlok a saját kardomba!

- Ó, de romantikusss! Érzelemfiú azt állítja, nem engem üldöz! De akkor mégis mi a nyavalyás fityfenét vacakolsz a liftemmel?

- A TE lifteddel? Basszus, neked bérleted van ide, vagy mi? - asszem, én is elvesztettem a jólneveltségemet. Pedig még klausztrofóbiás se vagyok. Csak Krisztinafóbiás… - Nincs lábad legyalogolni a másodikról?

- Igenis van lábam - csapott dühödten a liftajtóra. Fülcsengést okozott vele. - Ahhoz mindenképpen, hogy jól seggbe rúgjalak, ha előbújsz végre a celládból.

- Inkább idebenn, mint kint veled - vicsorogtam édesen. Kezdett tetszeni a szitu, pedig semmi örömteli nem volt benne. Izzadtam a liftben, mint egy vágóhídra terelt disznó, egy dühös nőszemély pedig szépen-lassan megkergült kint, az ajtó előtt. Egy eszményi nap folytatása.

- Hehe. Jól van, Kisfiú, most az egyszer megúszod a fenékbe billentést! Ugyanis sietek!

- Azt látom…

- Különben pedig, egy melós nap után, amelyen mindenféle balfékek zaklattak az irodámban, jár nekem, hogy ne kelljen gyalog talpalnom lefelé a lépcsőházban! Ha a második emelet, ha a huszadik!

Ez most érvelés volt? Elgondolkodtam a hallottakon, és arra jutottam, hogy kedves Krisztinánk olyféle sülthülye, aki diplomát követel magának szánalmas elmétlenségeiért. Tátong némi rés valós és vélt énképe között. Pszichiáterek csapatára lenne szüksége, hogy betömjék ezt a fekete lyukat. Mondjuk egy jól záró kényszerzubbonnyal, vagy gyógyszerek futószalagnyi seregével.

Aztán hirtelen csend lett. Úgy látszott, Krisztina eltávozott. No nem az örök vadászmezőkre, csak sürgető dolgára. Mondjuk, hogy vegyen némi illemórát a szomszédjában lakó, kékvérű matuzsálemtől.

Vártam még vagy öt percet (egy lecsesző SMS Szilárdnak, egy SMS Szilvinek, hogy csessze le Szilárdot), aztán váratlanul megindult a lift lefelé. Mire kiléptem a Három gXer épületéből, fél hat felé pörgött az óra.

Irány haza, majd a szokásos tevékenységek: fürdés, vacsora, e-mail-ek serege (az egyik Pákozdi Ágotától jött. Egyelőre jégre tettem, mert nem értettem, mit akar tőlem).

Aztán nem tudtam mit kezdeni magammal. Szédelegtem parányi lakásomban, faltól falig csapódtam, csapkodtam magamat kilátástalanságomban, körbe-körbe csapongtak a gondolataim. Aztán úgy döntöttem, mégis ismerősökhöz kell csapódnom, ha meg akarom őrizni a józan eszemet (amely nem egyenlő a józansággal).

Felkerekedtem a Lloydba. Most a jól ismert, kétszárnyú ajtó előtt ténfergek. Bemenni nincs erőm, kinn maradni nincs bátorságom. Két világ között állok. Az egyik a lélekbemarkoló csalódások univerzumába nyílik Pallagi Krisztinával a trónusán, a másik a féltve őrzött és átkozott magány területére csábít. Hát én immár kit válasszak?

Van úgy azonban, hogy az ember helyett mások hozzák a döntéseket. Mint éppen most is. Velem.

Ahogy negyvenedszerre vonulok el keresztben az ajtó előtt, pofán csap a… a kétségbeesés is, persze, de materiálisan az ajtó is. Mert éppen kilép rajta valaki, a bejárat egyik szárnya pedig az arcomon csattan. Pofon nem fájt még annyira, mint ez, mert olyasvalaki adja, aki nem szokott engem bántani. Se tettlegesen, se máshogyan.

Szeretett Csengém lép ki a Lloydból, maga előtt lökdösvén egy soha nem látott pasit, aki negédesen szórja a lány fejére az átkokat. Fájó pofával lépek közbe.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 14:51

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

- Még itt van? - hallom a hátam mögül. Mereven bámulom az ajtó melletti iroda-táblácskát, mintha a lottó ötös nyerőszámaira várnék. De nem rájuk várok. Hanem arra, hogy összeszedjem magam. A poraimból. - Igen, az az ajtó. Visszafelé is működik, nem csak befelé.

- Öööö... - fordulok meg. - Ööööö...

- Magánhangzó-kúra? - kérdezi, nekem háttal. Csak ahogy szokta. - Szép teljesítmény. Ha eljut az 'E'-ig, küldök majd bonbont.

- Nem értem a sértődését - emberelem meg magam. Rám fér. Elvégre homo vagyok. Sapiens, a félreértések elkerülése végett. - Nem én kezdtem a chat-elést, és nem én kezdtem az érzelmi vájkálást.

- Hogy mi vaaaaaan?

Úgy pördül meg a székkel, hogy rövid, de bő szoknyája a vízszintesig lebben. A szemeiből kiolvasható forgószélszerű düh a világűrig repítené Dorothy-t házastul, kutyástul, mindenestül. Hírük se maradna. A jelenlegi helyzet szerint nekem is ez a sors néz ki. Aztán csak ennyit mond:

- Basszussss!

Elhúzza a szó végét, én pedig lehet, hogy jobban tenném, ha magamat húznám el innen, jó messzire. De szeretek tiszta vizet löttyinteni a... pofámba.

- Na szóval - kezdem. Aztán folytatom is, ugyanazzal a lendülettel. - Én tartozom egy bocsánatkéréssel, de akkor te is tartozol egy másikkal.

- Én tartozom? Tudod, mivel tartozom én? Magamnak egy jó nagy pofonnal, hogy nem bírtam a seggemen maradni. Mert, kedves Krisztina, muszáj volt ismét pofára esned! Most vagy gyémántból van a képem, hogy nem képes megsérülni, vagy már úgy nézhetek ki, mint akit agyba-főbe faragtak egy bazinagy vésővel...

Hallgatok. Ez tényleg hülye. Első blikk ide vagy oda.

- Ebből valahogy nem hallom ki a bocsánatot...

- Ezt a pofát - kap a fejéhez a lány. A Második Krisztina. - Egyéb kárpótlást ne nyújtsak? Varrjak gombot az ingedre? Névjegyet az alsódra? Értelmet az elmédbe?

Azt hiszem, kezd zsákutcának kinézni a dolog. Ahonnan nincs visszatérés. De ha rajtam múlik, legalább áldozat marad majd a helyszínen. Annyit elárulok, hogy nem én leszek az.

- Látom, ülősztrájkot tart a kulturáltságod - mondom mosolyogva, mire úgy pattan fel, mintha bolhák másztak volna a szoknyája alá. Csapatostul. - Bár szerintem az már rég elszivárgott, és monoton biteknek adta át a helyét. Nulla, egy, nulla, egy...

- Ha, ha, ha. Mr. Érzelemfiú viccekre is képes. Már persze csak a maga szintjén.

- Szóval, mi lesz azzal a megbánással? Egy szimpla „bocs” is megteszi.

- Bocs-csinálta mókamester vagy te, hallod-e - vidul fel a lány. Álltában lesimítja a szoknyáját. Mire odakaphatnám a szemem, már folytatja is. - Végtére, min is veszekszünk most mi?

- A bocsánaton - felelem.

- A bűnbocsánaton - változtatja kútméllyé és dörmögővé a hangját. - Fröcsköljétek be a másik érzelmeit híveim, kénköves tűzzel, izzó magmával, magával az ördöggel!

Elnevetem magam. Tud ez a lány, ha akar. Mármint hülye lenni. Jópofa hülye.

Visszaül a székre, és megint csak lesimítja a szoknyáját. Aztán kalimpál egyet formás, fehér lábaival.

- Nana, nem ingyenmozi - dorgál meg, amikor véletlenül odakapom a szemeimet. - Most akkor hányadán is állunk?

- Nulla, egy, nulla, egy... - kezdem, mire ő is nevetni kezd.

- Hülye!

Most, hogy így megnyugodtak a kedélyek, végre behatóbban is szemügyre veszem a Második Krisztinát. Forgószéken ücsörög, háttal a monitornak és a billentyűzetnek, és keresztbe-kasul kalimpálja a lábait. Rövid és fehér szoknyája ráncokat vet, narancssárga pólója, amely hastájékon a „ne erre éhezz” felirattal riogatja a tekintet, meglepően erős kontrasztot alkot eredendően fehér, napozatlan bőrével. Vékony karjait mellkasa előtt összefonja, szájában mintha rágógumi pattogna. Meg a szavak, amelyeket egyértelműen nekem szán.

- No, tetszik a látvány? Felejtsd el, Mr. Érzelemhuszár!

Most már végleg belátom, hogy csak nem nyugszik.

- Jól van, kisasszony. Magadra hagylak a hangyáiddal. Ajánlom, hogy mire visszaérek a boxomba, működjön a gépem! Nekem láblógázás és szájtépés helyett dolgoznom kell!

- Hogy oda ne olvadjak, fontoska! Ne izgulj, maximális sebességre csavarom a gépedet, csak hogy lásd, mekkora a lemaradásod a mesterséges intelligenciával szemben. Mert ugyebár a természetes szóba se jöhet...

- Bye, bye Vicclady - intek neki felháborítóan pimaszul. (Hogy mit, az nem fér bele a jólfésült sorokba.)

Kihátrálok a csak félig nyíló ajtón a rendszergazda irodából. Most már értem, miért nem tárul teljesen. Nem fordítok hátat, mert ez a nőszemély képes a hátamba köpni. És milyen igazam van!

- Jó munkát, Mr. Lélekbukta! Paszírozd ki magadból az érzelmeidet. Úgysem mutathat jobban, mint egy kupac halikra. Hátha valami sorvadtlelkű hajlandó lenyelni őket a lap hasábjain.

Most megadta. Nem nekem a kegyelemdöfést, hanem magának az ajánlólevelet. A hibbantak klubjába. Oda lesznek az örömtől, ha felvehetik maguk közé.

Kicsukom magam a folyosóra, és elindulok visszafelé. Vár a munka és a nyugalom barátságosan puritán boxomban. Távol a Krisztina-félék átkozott családfájától.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 14:33

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Összekanalazom magam a padlóról. Egyrészt magam miatt, másrészt azért, mert a szomszédos boxokban ülők feje szabályos, egymást követő sorban és ütemben tűnik fel „irodám” bejáratában.

Elhessegetem a bámész, jobbára még ismeretlen arcokat, és visszatelepszem a székemre. A monitoron továbbra is a legutolsó szó virít. Egyszerre kelt bennem vágyat és dühöt, reményt és kiábrándultságot.

Rátaposok a billentyűkre.

"Mondd még egyszer!"

Aztán várok. Csend. És újra csend. Az álmos hold fáradtan pih… hold a francokat! Fényes nappal van, bennem meg vakító világossággal járja a zavar az érzelmek útvesztőit.

Úgy dobolok a billentyűkön, mint ahogyan Pákozdi Ágota szokott. Csak én műkörmök nélkül, de nem kevésbé karcosan. Dacosan. Fagyosan. Hervadóan.

"Azt hittem, elköszöntünk."

Ami neki elköszönés volt, nekem egy kulcsszó. Átkozott kulcsszó a kétségbeeséshez.

"Én is azt hittem. De aztán belém fagyasztottad a leheletet."

"???"

Most mit nem ért? Mégis mit nem ért? Gyorsan az értésére adom.

"Milyen nicknevet adtál meg az előbb?!?"

"Milyet? Azt, hogy Krisztina."

Hát ez az. Krisztina. Szívem átkozott tüskés virága.

"Talán valami baj van, Mr. Érzékenység?"

Szívózik velem? Ki ez a faragatlan, lélekbe két lábbal taposó, tapintatlan személy? Nőszemély?

"Ki a bánatos franc vagy te? Mégis mit képzelsz?"

Ujjaim lerázzák magukról a játékos élc bohókás felületességét, és keményen a monitorba marnak. Nem kegyelmezek. Érzelmi ügyekben pláne nem!

"Mi bajod van? :-( Mit vétettem?"

"Tudod te azt, nagyon is jól! Én sem kezdek el veled szemétkedni, főleg, hogy azt sem tudom, ki a halál vagy!"

"Bunkó! Ki a halál vagy TE?"

Eltűnik a szövegdoboz. Aztán eltűnik a szövegszerkesztő progi is. Aztán eltűnik minden, operációs rendszerestül, háttérképestül, életjelestül. Csak én nem tűnök el a székről, ahol zsibbadtan ücsörgök.

Nyomkodom a PC-m bekapcsoló gombját, de nem történik semmi. A francba! Kimehetett valami biztosíték.

Felállok, és megint csak körbekémlelek. Mindenki dolgozik tovább, ameddig a szemem ellát. Ezt nem értem.

Végiglépkedek a szerkesztőségi termen, és kopogás után a végéből nyíló reluxás irodába nyitok. Földes Zoltán néz fel rám a monitorából.

- Krisztián, gyere csak! Végeztél is?

Végeztem? El se kezdtem. Ezt nem mondom neki.

- Baj van a gépemmel - közlöm röviden. Közben látom, hogy az övével nincs semmi. Mint ahogy rajtam kívül senkiével sincs gáz.

- Aha, oké. Nos, ez nem az én asztalom. Keresd meg a rendszergazdánkat. - Körbeforog a székével, hogy be tudja lőni nekem az irányt. - Menj a lépcsőházba, aztán liftezz le a másodikra. Ott majd útbaigazítanak… Amúgy az elsőn a nyomdánk van. Az is megér egy misét. Majd a héten ott is körbe kell nézned!

Zoltán visszapördül a monitorhoz, és engem feledvén folytatja, amelyben megzavartam.

Eljutok a lépcsőházig, leliftezek a másodikra, és a szint halljába érkezem. Viszont itt nincs recepcióspult, ahol érdeklődhetnék a rendszergazda felől.

Találomra indulok el a folyosón, irodák nyílnak balra és jobbra. Mint rendesen. Elvégre irodaházban vagyok.

Az út felénél lezser alak jön szembe velem. Kezében csésze, szájában cigi, arcán töprengő félmosoly. Egyik sem nekem szól, én viszont szólok hozzá.

- Bocs, a rendszergazdát keresem.

Megáll. Rám néz. Jobbjával kapja ki szájából a cigit, a szavakat azonban már én kapom.

- Még négy-öt iroda a jobb oldalon, és meg is találta. Talán most épp ott is lesz. Mármint a rendszergazda.

- Köszönöm!

Cigi szájba vissza, alak tova el. Folytatom a folyosón lépdelést. És tényleg meg is találom, amit keresek.

Az ugyanolyan fehér ajtók közül az egyiken valami ügyfélfogadási rend, vagy micsoda van poszterszerűen kiragasztva, az ajtó mellett a falon névtábla, illetve pontosabban irodatábla: rendszergazda. Mintha látszana a nyoma a szó végén még egy eltávolított 'g' betűnek, de lehet, hogy csak fantáziálok.

Bekopogok. Az órarend szerint éppen zöld utam van.

- Tessék - hangzik belülről szinte azon nyomban.

Benyitok. Illetve csak félig, mert addig tudom csupán benyomni az ajtót, hogy átpréselhessem magam a résen. Becsusszanok az irodába.

Az iroda nem is iroda, hanem majdnem terem. Mármint a mérete. Itt nincsenek boxok meg munkaállomások, osztatlan helyiségbe érkezem, ahol viszont számítógépek halmaza tölti ki a teret. Összevissza, mindenféle rendszer nélkül. Legalább a gazda stimmeljen, ha már a szóösszetétel eleje hibádzik.

- Hello - mondja egy lány az egyik gép elől. Fel sem áll, hátra sem fordul. A monitorában tükröződöm.

- Hello - viszonzom. - A rendszergazdát keresem.

- Talált, süllyedt. Mi a gond?

- Izé, én új vagyok itt, ma kezdtem a szerkesztőségben, de máris kinyiffant a gépem.

Most pördül csak meg a lány, és marha furcsa szemekkel kezd méregetni. Mihez is hasonlítsam, mintha sót csempésztem volna a kávéjába cukor helyett. Nagyjából.

- Igeeeeen - mondja, rendesen elhúzva a szó végét. - És mi a goooond?

Most én nézek rá furcsán. Ez hülye?

- Hát, egyszer csak kikapcsolt minden, és nem tudom visszanyomni.

Több se kell a lánynak. Kigúvad a szeme, a normál méretének kétszeresére, és karba fonja maga előtt a kezeit. Tipikus védekező póz.

- Majd visszakapcsolom.

Hangja fagyos, mint egy gleccser, amelyikbe ráadásul folyékony hidrogént öntöttek.

- Oké, kösz - felelem tétován. - Akkor én most mit csináljak?

- Például tűnjön el az irodámból!

A lány megfordul a székén, vissza a gépe elé. Már megint mibe tenyereltem? Én is az ajtó felé irányulok. Aki hülye, az hülye.

Ekkor akad meg a szemem az ajtó melletti, belső névtáblán. De úgy is mondhatnám, hogy fennakad. Valóban fennakadok.

A szimpla fatáblán két név szerepel: Somorjai Zalán és Szakály Krisztina rendszergazdák.

Gyorsan áll össze bennem a történet. Bár ne lennék ennyire jó író! Újabb K.O.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 14:22

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Kínjaim fokozását és kiélését is nyújtotta egyben felelős szerkesztőm, Földes Zoltán megbízása.

A borzalmasan keserűre sikerült ebéd után vissza kellett kullognom a Három gXer szerkesztőségébe, mivel nem dobhattam be a törölközőt rögtön az első munkanapomon. Pedig, Isten a tanúm, rohadt nagy kedvem lett volna hozzá!

Zoltán a következő paraméterek mentén írta körbe első, éles megbízásomat: legyen egy cuki, tündi-bündibe csomagolt, gejl-édes cikkecske (ismétlem, cikkecske…) arról, mennyi kínt képesek okozni a nők a hiszékeny, szerelemre éhes férfiaknak. Mintha csak tudta volna, mi zajlott végbe bennem a nyavalyás Ezüstrókában, s mindezt a méltán utált feminin stílusban teregette elém. Hogy menjen Gabnai Kornél a…

Na szóval, most éppen az „Áldott teher lever” címre keresztelt cikk felett ülök. Ugye, hogy mennyire kikészítettek a Krisztináról hallottak? Normál esetben, ha ilyen címmel találkozom, nehezen tudom eldönteni, hogy lehányjam vagy felgyújtsam az írást. Most csak hányni lenne kedvem…

„…mert a nő az a fajta, aki a sejtjeiben hordozott romlottsággal képes virulens ágenssá fertőzni a férfiak bár sokszor látens, de mélyen gyökeredző ártatlanságát, méregbiztosan érvén el azt az abszurd állapotot, amikor aztán még ő hiteti el a magzatpózban görcsösen kínfetrengő hímneművel, hogy ennek ellenére, eredendően minden az ő hibája…”

Mintha ez egy kicsit erős lenne. Messze a cukitól, a tündi-bünditől, a gejl-édestől. Delete.

"Csak nem egy megbántott férfilélekkel van dolgunk…? :-)"

Hát ez meg mi?

Ujjaim megdermednek a levegőben, a billentyűzet fölött, mintha csak valaki megnyomta volna a PAUSE gombot életem nagy (eseménytelen, eseménytelen, eseménytelen) filmjén.

A szöveg egy kisablakban jelent meg a monitoromon, belepofátlankodva a szövegszerkesztő progi monopóliumába. Mi a franc ez?

Bezárom a szövegdobozt a jobb felső sarokban lévő ’x’-szel, mire - mintegy válaszként - újra megnyílik, ezúttal hosszabb mondattal.

"Mióta megoldás a bajokra az, ha az ember megpróbálja kitörölni őket a rendbetételük helyett?"

Mi a bánatos franc ez? Annyira bekattantam volna, hogy valami bujkáló lélekangyal próbál a lelkemre… izé az eszemre beszélni?

Felemelkedem a székemről a nekem kiosztott, egyelőre puritán szerkesztői boxomban, és körbeforgatom a fejem a válaszfalak fölött. Majdnem le is csavarodik a helyéről, mire körbeér, de semmi gyanúsat nem tapasztal. Mármint a fejem, vagyis a szemem, vagyis én. Ki szórakozik velem?

Újabb kis ’x’, újabb szöveg.

"Gondoltam. A makacsság a férfibirodalom egyik legkiirthatatlanabb tulajdonsága. Akárcsak a parlagfű. Persze az nem a pasikban tenyészik. Még. :-)"

Visszazöttyenek, és megtekerem agyamban a búgócsigát. Ez valami chat lehet. Szerintem. De honnan? És kitől? És miért?

Birtokba veszem a billentyűket, és választ körmölök.

"Ki vagy?"

Nem késik soká a válasz. Arra sincs időm, hogy feljebb toljam orromon a szemüveget, már érkezik is a riposzt.

"Húúú, nagyon kreatív. Most csalódtam… :-)"

A francba. Duplán. Ez tényleg nem volt valami elmés. Mint a filmekben. Ül a hülye a gép előtt, és nem jut más eszébe, csak az a kérdés, amivel totálisan elbarmolja a játékot. Hát akkor lássuk!

"Oké, sztornó! De legalább nem szakítom meg a mára esedékes csalódás-láncot. Te is add tovább…"

"Igazad van, bocs, mélyen beléd nyúltam. Pedig csak blöffre ment."

"De rendesen betalált. Te láttad, amit írok?"

"Igen, újabb bocs. A high-tech korában kincset érhet az elővigyázatosság."

"Az etika meg sorvad, mint az átlagos IQ-szint…"

Jól elvagyunk. Én és a megtestesült számítógép.

"Vicces vagy. Ez jó, ezt szeretem! ;-)"

Én meg azt szeretem, ha tudom, mi történik körülöttem. De most nem tudom. Pötyögök tovább.

"És mit szeretsz még, kedves gondolat-tolvaj?"

"Benned?"

"Bárkiben."

"Háááát, azt mindenképpen, ha veszi a lapot."

"Azt én is. De ha így ismerkedsz, ne csodálkozz, ha sokan inkább a kalapot veszik…"

"Ha, ha, ha. Vicces vagy. Ja, ezt már írtam."

Megrekedünk. Én leginkább a munkában, pedig konkrét határidőt kaptam. Délután öt órában megállapodva.

"Szánom-bánom, de nekem dolgoznom kell. A főnök úr kalapot… izé útilaput ad, ha nem végzek a melóval."

" :-) Ezt a főnök urat…"

Remélem, nem vele beszélgetek. Végigfut a hideg a hátamon, pedig nincs is belőve a légkondi. Mielőtt elbúcsúzhatnék, újabb üzenet jön.

"Innen folytatjuk?"

"Innen honnan?" - gépelek.

"Tőled és a nőtől, aki miatt szenvedsz."

"Már megint bennem nyúlkálsz! Ha így folytatod, én is kénytelen leszek viszonozni. Remélem, nem lesz természetem ellen való a dolog…"

"Nyugodj meg, nem egyneműek vagyunk!"

"Ezt a mákot!” Elvigyorodom, csak így magamban, aztán bepötyögök még egy mondatot. „Egy nicknév, vagy valami?"

"Krisztina."

A válasz gyorsan érkezik. Alólam pedig gyorsan fut ki a szék. Koppanok a padlón.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 11:57

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

A Három gXer-esek megadják a módját. Mármint az ebédnek.

Itt nincs kapkodás, minimálisra redukált 20 perc, gyorsan bekapott hamburger vagy szendvics. Helyette kisvendéglő van, étterem van, falatozószerű bisztró van. Most is egy ilyenben ülünk.

Az Ezüstróka Étterem a szerkesztőségi épület mögötti árnyékos utcában van. Ezt a városrészt elkerüli a forgalom zaja, de nagyrészt a napfény is, mivel a négy-ötszintes épületek előtti széles járdarészen magasba nyúló platán fasor áll őrt.

Maga az étterem fene tudja, mitől Ezüstróka, mindenesetre a belsőépítész minden valószínűség szerint bele volt bolondulva az ezüstös színekbe éppúgy, mint a rókaprémbe. A mindent beborító ezüstös csillogás pedig kissé nem evilági érzetet keltve csapódik le a kedves vendégben. Mondjuk ki kerek perec, bennem. Mintha egy igluban várnám az eszkimók által szervírozandó étkezés fogásait.

- Nem tetszik? - kérdezi Pákozdi Ágota. Egy párnázott, rókabőrrel bevont sarokban foglalt helyet 2 másik férfi kolléga között. Így vagyunk most négyen.

- Furcsa. Idegen. Elmebeteg - felelem.

- Én rögtön hátraarcot csináltam, amikor először jöttem ide, de szerencsére itt volt velem Ágota is, aki karon ragadott. Úgyhogy maradtam. Ő meg azóta is a szívemben - vigyorog Varga Győző a lányra, a kolléga, akin nem fog a villamos. Ezt ideúton mesélték nagy viháncolások közepette. Történt ugyanis, hogy egy havas délutánon Győző megcsúszván a villamos elé penderült, és azóta sem érti, hogyan úszta meg egyetlen karcolás nélkül. De megúszta.

- A te fagyos szívedben? Akkor már értem, miért ver ki mindig a libabőr, ha meglátlak - vág vissza Ágota.

- Engem meg a frász - kontrázik Gabnai Kornél, és Ágotán átnyúlva vállba veregeti Győzőt. - Mert ha én meglátlak téged, tudom, hogy valami gáz van a bulizónában.

- Na persze. Egyszer fordult csak elő, hogy nem tudtam mit írni a péntek esti aktuális partiról, de ezt mindig megkapom - vág duzzogó arcot az amúgy is csecsemőképű Varga Győző. Aztán elvigyorodik, és lendületesen villájára csavarja szószban fetrengő spagettijét.

- Fiúk, fiúk, ti mind a ketten kutyaütő írók vagytok - legyint Ágota túljátszván a szituációt. - Úgyhogy az egészséges rivalizálás még belefér. Úgysem oszt-szoroz a teljesítménymutatókon...

Ezen végre én is elvigyorodom. Könnyű menüt kértem magamnak, volt ma már, aki kissé megfeküdte a gyomromat. A lányra nézek.

- Szóval te vagy itt a doayen? De hát messze vagy még a harminctól is!

- Ja, felülről - röhög fel újra Gabnai Kornél két megtermett falat között. Nemcsak az adagok megtermettek, amelyeket a szájába lapátol, hanem maga az ember is. 190 centi, 110 kiló. Sűrű haj, sűrű modor.

- Piszok - sziszeg rá Ágota, de azért látszólag nem izgatja, hogy a korával piszkálódnak. Mondjuk nincs is mit felvennie ezen: jól néz ki, és ennek maximálisan a tudatában is van.

- Na és mi a helyzet azzal a csajjal - tolja el magától a tányérját Győző -, akiért a múltkor annyira odavoltál?

A kérdés egyértelműen Kornélnak szól, aki nem is marad adós a válasszal.

- Mi lenne? Simán nevezhetjük a dolgot i.e.-nek...

- I. e.? Mi az? - kérdezek rá.

- Időszámításunk előtti - feleli Kornél, és a pohara után nyúl.

- Mi történt, pajtás? - zrikálja tovább Győző. - Mentél a motorja után, mint a pincsikutya.

- Ő jött utánam! Sajnos addig, amíg egyszer tényleg el nem kapott...

- Látnod kellett volna - fordul hozzám Akin Nem Fog A Villamos. - Persze pont fordítva történt a dolog. Kornél barátunk majd megveszett a csajért, szinte üldözte őt. De aki felsül, mindig fordítva látja a történetet...

- Felsült a bánat - élesít egyet a hangján a megtermett kolléga. - Nagyon is odavolt értem, de aztán kiderült róla, hogy...

- Tényleg látnod kellett volna! Csábos, aranybarna hajtincsek, vakító zöld szempár...

Felkapom a fejem, de úgy istenigazából. Mi van, miről beszél Győző?

- Ki hinné, hogy valaki, aki ennyire jól néz ki, teljesen más, mint aminek gondolnád...?

- Pedig olyan helyes kis robogója is volt - folytatja szünet nélkül Győző, és valahová a távolba réved. Én is vele révedek, mert valami itt nagyon nem tetszik nekem. - Meg valami matrica a motorja hátulján... valami „ha a hátamat látod...”, akkor kapsz valamit. Hát úgy nézem, Kornél kapott, nem is kicsit.

Győző teljes testével röhögni kezd, én meg hasonló ütemben és kiterjedésben sápadok el. Mi vaaan?

- Öööö... mi van ezzel a lánnyal? - szólok közbe fagyosan.

- Mi lenne? Mondom, múlt idő. Ha tudom róla, a halál előbb kezdett volna ki vele, mint én...

- Tudsz róla, mit? - sürgetem egyre nagyobb pánikban. Győző persze megint beledumál.

- Mi is volt a neve? Valami Sallai...?

- Krisztina - veti oda Kornél. - És nem Sallai, hanem Pallagi.

Megfordul velem a szék. Meg a falak. Az ezüstösen csillogó rókabundák kánkánt járnak a szemeim előtt, és visszaszuszakolnak az igluba, az eszkimók közé. A rozmárok és jegesmedvék fagyos, kietlen világába.

- Mi van ezzel a Krisztinával? - kötöm az ebet a karóhoz. Bár úgy érzem, az a kötél, amivel azt a korcsot a levert léchez kellene bogozni, egyre inkább a nyakam köré fonódik. Meg a szívem köré.

- Úgy amúgy nem volt gond a csajjal - kezd nagyképűzni durván Kornél. - Csak nem kellett volna félreismernem.

- Hogyan félreismerni? - kérdezi nyugodtan Ágota. Látszólag nem veszi a női radarja a jelet, hogy itt valami gubanc van. Bennem.

- Semmi komoly. Persze tudnom kellett volna a tarifáját, és akkor minden rendben van...

Győző hangosan felröhög, Ágota is szánalmasan mosolyog a nagydarab emberre. Csak én ülök kukán, zavartan és fájón egy helyben.

- Egyszerű képlet ez. Fix tarifa, fix szolgáltatás, fix öröm. A holnapon meg bánkódjon a tököm.

Majdnem visszaköszön az étel. Még szerencse, hogy könnyű ebédet kértem. Sosem voltam képes felkészülni arra, hogy a megcsúfolt érzelmek ennyire tudnak marni.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 11:09

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

A Pákozdi Ágota-féle nőkről nekem mindig is az volt a benyomásom, hogy „plázabőrbe bújt agyasok”. Akik sipítoznak, kényeskednek, nyifegnek-nyafognak, irreális mértékben vizslatják saját kinézetüket, ugyanakkor, ha kell, eszeveszett intellektussal képesek koncentrálni a problémákra, majd a lehető legtökéletesebb módon megoldani azokat. Belsejüket olyan külsővel takarják, amelynek máza éppen az ellenkezőjét feltételezteti róluk. Valódi női kaméleonok. Vagy botsáskák.

- A legfontosabb, hogy higgy abban, amit leírsz - magyaráz nekem Ágota. Ketten kucorodtunk be apró boxába az asztalához. Kerítettem magamnak egy széket, és közvetlenül melléje húzódtam. Kellemes parfümjének és bizsergető dekoltázsának a szomszédságába. - Még ha feltétlenül nem is igaz úgy. Akkor is bízz a mondanivalóban, ha hamis, csakis ettől válik hitelessé. Kellett egy kis idő, míg erre ráéreztem, de a visszajelzések engem igazolnak.

- Intuíció, ráérzés, bátorság, önbizalom. Oké - nyugtázom. Kicsit arrébb helyezkedem, mert rémisztő közelségbe kerültem a cseppnyi asztal alatt a combjával.

- Aztán a stílus - folytatja, és műkörmével megkapargatja billentyűzetén az ’a’ betűt. Elképzelésem sincs, mit láthatott rajta. - Csak a tiéd legyen. Nem baj, ha furcsa, nem szokványos, esetleg kicsit még elütő is a normálistól. Ha a tiéd, és teljesen birtoklod, akkor úgyis elkezd finomodni. Úgy pedig már beilleszthető lesz bárhová, miközben velejéig a tiéd marad.

- Ejha - csodálkozom. - Te aztán profi módon el tudod magyarázni a csíziót.

- Köszi, mondom, kellett egy kis idő, de sikerült rájönnöm a dörgésre.

Kikukkant a boxból egy pillanatra, aztán hozzáteszi.

- Sokan azonban csak sündörögnek itt dörgés helyett, ezért is örül a bóssz annyira neked. Meg mindenkinek, akiben esetleg lehet valami egyéniesség.

- És tényleg te vagy itt az egyetlen női újságíró?

- Hát most mondd meg! Nem nagyszerű?

Nem tudom, mennyire nagyszerű, csak azt tudom, hogy az előbb, amikor kikémlelt a boxból, nekem lökte a teljes felsőtestét. Illatostul, dekoltázsostul.

- És… hm… milyen ennyi férfi között dolgozni?

- Paradicsomi állapot - kacsint rám. Szerencsére ezúttal nem nyalja körbe a szája szélét. - Úgyhogy, még ha ki se tenném a lábamat az épületből, akkor is lenne majdnem elegendő témám a rovat számára. Nagyon átlátszóak tudtok ám lenni…

- Átlátszóak? Már megbocsáss, ez eléggé lealacsonyítóan hangzik - húzom össze a számat, és újfent próbálom kikerülni combját az asztal alatt.

- Nyilvánosak. Megfejthetőek. Kitalálhatóak. Nevezd, aminek jólesik, de ez az igazság!

- És veletek mi a helyzet, ha már itt tartunk?

Vajon miért érzem úgy, hogy síkra kell szállnom férfitársaimért? Amikor jócskán van igazság a szavaiban?

Százfogú mosolyt kapok tőle válaszként.

- Azt hiszed, mi mások vagyunk?

Ez meglep.

- Hát nem erre célozgatsz? - csodálkozom. Egyúttal leragad a szemem a műkörmein, amelyek blúzának vállpántját birizgálják.

- Hát nem - feleli. - Mi ugyanolyanok vagyunk, akárcsak ti. Hamis legenda, hogy a nők kiszámíthatatlanok és megfejthetetlenek. Talán csak azoknak a férfiaknak, akik a vizeldébe is GPS-szel jutnak el.

Ezen nevetnem kell. Ágota is velem nevet. Jót derülünk egymáshoz préselődve az apró boxban. Még jó, hogy hangunk simán beleveszik a körülöttünk kattogó gépek zajába.

- És tudod, én miért szeretem az új kollégákat? - teszi fel nekem a kérdést.

- Nem. Miért?

- Mert lehet ácsingózni, mikor lesz az egyikük ilyen helyes fiú, mint te…

Zavarba jövök. Próbálom magam összehúzni a székemen, de egyre inkább az az érzésem, hogy Ágota mind nagyobb és nagyobb százalékban dörgölőzik hozzám. A combja és a felsőteste után már a karjai is veszélyes közelségben siklanak végig rajtam.

- No, erre mit mondasz? - flörtöl velem. Vagy inkább flörtölődik.

- Ez is a munkaköri kötelességeid közé tartozik? - préselem ki magamból a kérdést. - Hogy „betanítsd” a rovatodba az új férfikollégákat?

- Oké - állítja le magát. Már se a combját, se a felsőtestét, se a karjait nem érzem a magaménak… izé magamon. - Nézz csak körül!

Nem értem, mire gondol, ezért megismétli.

- Állj fel, és nézz csak körül! Látsz te itt jó pasikat töméntelen mennyiségben?

Lopva körbenézek, de tényleg nem az a vízilabda válogatott szerű társaság üti a gépeket a terem nagy részében. Helyette van itt minden: kopaszodó negyvenes, pocakot növesztő késő harmincas, és a kettőt ötvöző ötvenes. Ez lenne egy harmincasoknak szóló menő, fiatalos lap összetétele?

- No? - sürget.

- Oké, nem az a lányokat magába bolondító összetétel, de én most miért is vagyok kivétel?

- Mert te helyes vagy. Van hajad és nincs tömésed a pólóban hastájékon. És bejössz nekem. Ezen mégis mit kell magyarázni?

Most erre mit mondjak? Ágota merőn néz engem, én meg egyszerre konstatálom műkörmeit, illatát és dekoltázsát. Bajban vagyok.

- Fél tizenkettő. Na menjünk ebédelni - áll fel olyan hirtelen, hogy ijedtemben beverem a bal könyökömet a boksz falába. Ha most babonás lennék, tudnám, ez mit jelent. De nem vagyok az. Sokkal inkább olyan valaki, akit felültettek. Jó magasra. A fene egye meg Pákozdi Ágota hülye női rovatát!

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 10:38

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Bár inkább legyen valaminek a kezdete, mint a vége.

Most éppen a Három gXer fő ütőerének, a szerkesztőségnek a közepén állunk. Azt nem mondom, hogy földbe gyökerezett lábbal, mert én speciel nyugtalanul tipródom, fokozott feszültséggel lesve a napi munkatempót. És elvárást.

Az ostorcsattogtató felelős szerkesztő magyarázza éppen, hogy és mint, mi és merre. Körbe-körbe kalimpáló ujjai egyszerre szolgálnak iránymutatóként és minőségbiztosítékként.

Előttem, a jópofán egyéniesített boxban egy műköröm-bajnoknő veri a billentyűzetet. Vehemensen és csattogón. Csupa-csupa zaj, mozgás és cikázás köröttem minden, a villódzó feszültség a bokám köré csavarodik, és majdnem magával ránt a csillogó műpadlóra.

- Szóval, így dolgozunk mi itt.

Azt látom. Akár egy gyáregység, csak itt szavak gördülnek le a futószalagról. Hurrá.

- Te is kapsz egy ilyen pofás kis boxot. Úgy csinosítod, ahogy akarod, a lényeg, hogy időre, a várt színvonalon hozd azt, amit kérünk tőled.

Mosolygok. Félig-meddig a számomra nem túl szimpatikus feminin stíluson, de leginkább azért, mert itt ez az elvárás. Az előttem kopácsoló Miss Műköröm is rám-rám pillant, teli fogsorával durván a képembe vigyorog, aztán írja tovább a férfimagazintól kuriózumnak számító női látásmód cikket. Hm.

- Gyere velem, iszunk egy kávét!

Veled? Úristen!

Szilárd közben köddé vált. Az előbb még mellettem bámulta a műkörmös csaj hívogató dekoltázsát, most meg már egyedül ácsorgok a felelős szerkesztővel. Pontosabban szólva megyek utána, kávét inni.

A boxokra osztott hatalmas teremből barátságosabb méretekkel bíró kisebb, ízléses elfekvő... akarom mondani, elücsörgő nyílik az egyik oldalon. Asztalok, székek, bár jellegű konyhapult mikróval, kávéfőzővel, italautomatával, édességes standdal. Ez utóbbi valóban meglep, de hát az agymunkához kell a kalória. Persze édesség meg ülőmunka együtt... na hagyjuk.

Földes Zoltán, mert így hívják közvetlen főnökömet, tölt nekem egy csészével a frissen kifőtt gőzölgő kávéból, és az egyik asztalhoz telepszünk.

- Mindig örülök a frissen jötteknek - kezdi Zoltán a kávéját kavargatva. -Üde és rikító színt képesek hozni a megnyugvásba, egy hozzánk hasonló menő lapnak pedig ez kell.

Úristen, hogy beszél ez! Egy ilyen mondat még leírva is szörnyű, hát még kimondva-hallgatva...

- Ami a kollégákat illeti...

Ami a kollégákat illeti, éppen betáncol egy a konyhába. A műköröm baba az. Kedvesen odamosolyog (megint az a száz, csillogó fog), mire Zoltán int neki, hogy merészkedjen csak közelebb. Ha már az előbb az ő háta mögött lettem bevezetve a szerkesztőség rejtelmeibe.

- Ismerkedjetek meg - emelkedik meg a székről. - Győrváry Krisztián, Pákozdi Ágota... Pákozdi Ágota, Győrváry Krisztián.

Kezet fogok vele, vigyázván a műkörmeire. Fenének sem hiányzik kapásból a rossz pont.

- Gyere, igyál velünk egy kávét - invitálja a nálam talán öt évvel fiatalabb lányt Zoltán, és helyet mutat neki. Kizárólagosat. Mondom, ő a főnök.

Ágota hoz magának a feketéből, és a jobbomra telepszik.

- Kicsi szívem, rád bízhatom tehetséges barátunkat?

Az előbbi akar lenni Ágota, az utóbbi én. Legalábbis remélem...

- Persze, bóssz - mosolyog szakadatlanul a lány, majd körmeivel körbejárja a csészéjét. Akárcsak pók az áldozatát.

- Ágota, nálunk egyedüliként, olyan rovatot szerkeszt a Három gXer-ben, amely női szemmel közelíti meg a férfitémákat - magyaráz lelkesen Zoltán. - Ha érted, mire gondolok...

Nem fejezi be a mondatot, helyette kacsint egyet. Na így már nem teljesen értem. A kacsintást nem tudom mire vélni, de segítségként Ágota extragyorsan körbenyalogatja a szája szélét, mire leesik a tantusz. Te jó ég, hová keveredtem?

- Az egészben az a legjobb - veszi át a lány a szót -, hogy azt írok, amit akarok. Idézőjelben persze. Hiszen melyik férfi tudná megcáfolni azt, hogyan érez egy nő? Mi teljesen más térfélen játszunk.

- Ezt nem is kétlem - helyeselek, majd lezavarok egy gyors kortyot. - És a női olvasókkal mi a helyzet?

- Óóó, ők az én oldalamon állnak. 100%-ig.

- Jól értem, hogy van egy olyan rovat, amely kifigurázza a férfiakat, és mindez a férfiaknak szól? Mennyire vevők erre a pasik?

- A levelezésünk megadja a választ - feleli Zoltán. - Döntő többségben pozitívan reagálnak. Nézd, a férfiaknak... khm... van eszük... - itt bocsánatkérően néz Ágotára, aki szemlátomást belevájja a körmeit az asztallapba. De az is lehet, hogy csak képzelgek. - ...és veszik az adást. Ezzel pedig két legyet ütünk egy csapásra. Mert így már a nőket is érdekli az újságunk. Tadaaam!

Szétdobja a karjait, mintha most varázsolt volna elő nyulat a kávéjából. Ágota azért neheztelve néz rá, és átveszi tőle a szót.

- Szóval a kezdetbeni bátor rovat előlépett húzóággá. Én pedig apait-anyait beleadok, hogy hitelesen tudjak egyensúlyozni a két oldal között.

A kávé elfogy, a lány feláll, és visszamegy dolgozni. Zoltán felém fordul.

- Ő fog „betanítani” téged. Figyeld meg, hogyan ír: milyen irányokat és arányokat használ, a nyelvezet egyensúlyát, a felismerhető egyéni jegyeket, a sorok közötti humort, egyszóval mindent. Ebédig nyugodtan dumcsizzatok, hangolódj rá a dolgokra, délután pedig gyere be hozzám, kapsz egy feladatot! Ott lakom, ni!

Azzal a pihenőből kimutatva, a szerkesztőségi terem másik végéből nyíló, reluxás irodára irányozza a tekintetem.

Visszamegyünk a nyüzsgés középpontjába, ott Zoltán elköszön, én pedig Ágota felé indulok. Lássuk a medvét... akarom mondani, a kedvét!

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 9:49

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

- 10 perc, mi? - fogad Szilárd. Nem ölel a keblére. Én viszont nem veszem a lelkemre. Őt nem. - Na menjünk!

Bevágódunk méregzöld, 5 éve nyúzott sportautójába, barátom pedig kilő a nagyváros forgalmába. A délelőtti araszolás a megszokott tétlenkedésig fajul, de szerencsére nem kell messzire mennünk. A Colombiától csakcsupán féltucat utcára székel a Három gXer szerkesztősége, egy új és modern irodaházban. A tetején még parkolóház is található, onnan megyünk a liftekhez.

Három emeletnyivel később, a negyediken szállunk ki.

- Szóval, vigyort le, magabiztosságot fel - okítgat Szilárd, miközben a süppedős szőnyegen lépdelünk Norbi irodája felé. Mintha éppen én lennék az az elszállós fajta. És különben sem az Atyaúristenhez megyünk... csak majdnem. Rádler Norbert azért már közel ül a szakmában a tűzhöz, amelynél jó lenne legalább a kezeinket megmelengetnünk.

A nagyfőnök irodájának ajtaja varázsütésre tárul fel, amikor eléje érünk. Ám mielőtt lélegzetfojtva beléphetnénk, egy karcsú, szőke, fotómodell alkatú és arcú szépség libben ki rajta, éppen csak fel nem döntve bennünket. Szilárd feje ütemre fordul utána, egyensúlyát veszítve majdnem fel is kenődik az ajtófélfára, ahogyan a távolodó szépségre olvad a tekintete.

Én jóval visszafogottabb vagyok, kocsányon lógó szemeim közel sem cseppennek a jádezöld szőnyegre.

- Mit gondoltok, ki volt ő? - érkezik Norbi az iroda mélyéről. Nyúlánk, ám pocakos alakja első osztályú sportzakóban emeli ki magabiztosságát.

- Talán maga a két lábon járó bűnbeesés - sóhajtja Szilárd kézfogásra lendítvén a jobb kezét. Én is üdvözlöm Norbit, aki hellyel kínál bennünket visszafogott méretű asztala előtt. Egy ping-pong világversenyt simán le lehetne bonyolítani rajta. Úgy értem, az összes meccset egyszerre.

- Tehát, ki volt ez a lány? - kérdezi újra a laptulaj, és kényelmesen hátradől a székében.

- Ez most valami beugratás? - bizonytalankodom. Szilárd csak vigyorog mellettem. Hogy is volt azzal a vigyortilalommal?

- Ez egy szimpla kérdés, kedves barátom. Szóval?

- Valamilyen modell?

- Tévedés! Egy behízelgő. Vizuális szédítő. Igazi Külcsín Klára.

Hallgatunk, mint akikbe erőszakkal fojtották belé a szót.

- Állást akart, gyerekek! Állást, mindenfajta tartalom nélkül. Mármint részéről hibádzott a tartalom.

- És miért viharzott ki az irodából? - talál rá Szilárd a nyelvére. A felvágósra.

- Mert elküldtem - tárja szét a kezeit Norbi. - Mégis, mit kellett volna tennem? Lehet, hogy jól néz ki, és hogy roppant szívesen látnám a gatyámban, de mégis mit kezdenék vele a lapnál?

Ránk néz, várja a megerősítést. Több se kell nekem. Hízelegni kezdek, de végül csak az igazságot hintem a képébe.

- Akkor legalább helytálló a szóbeszéd... - kezdem bátortalanul.

- Miszerint? - Dől előre ültében.

- Miszerint nálad a tehetség számít, és mindenkinek adsz egy esélyt... Máskülönben én sem ülnék most itt.

- Mi sem ülnénk most itt - helyesbít papagáj módjára Szilárd barátom, és meglapogatja a vállamat. Tisztán érzem benne a „csak most ne cseszd el” jószándékot.

- Hümm, ezt beszélik?

- Ilyesmit - válok óvatosabbá. Mi van, ha mellélőttem, és ballaghatok a miniszoknyás cicababa után?

- Meglepő. Az emberek nem szoktak igazat beszélni...

Egy cseppet elgondolkodik, aztán rátér a lényegre.

- Na szóval. Az írásod tetszett. Volt benne...

- Vér meg puca? - szól közbe Szilárd. Ez kizökkenti Norbit, és a barátom felé fordul. Én meg akkorát rúgok az imént szólónak a lábába az asztal takarásában, hogy az arcán megjelenő vigyor sokkal inkább kíngrimasz, mint a viccesfiú imázs külső megjelenési formája.

- Valami olyasmi - nyugtázza Norbi a hatásszünet után. - Igen, határozottan van mögötte agy, érzések és kreativitás. Ez a három nálam alapszabály, ezek együttes ereje adja a lapomat, amiért olyan népszerű. És tartalmas. És színvonalas.

Hízelegnek? Nekem? Nekem hízelegnek? Hát hogyan fejtsem le az arcomról így a mosolyt?

- Ugye megmondtam - veti maga elé Szilárd pökhendien. Ő is hátradől a székén, és szerintem szivarra is gyújtana, ha látna belőle az asztalon egy csinos dobozban.

- Megmondom, mi lesz - csapja össze a kezeit Norbi. Mosolyog, és egy szerződéstervezetet varázsol elő a fiókból. - Te mától nálunk dolgozol. Isten hozott, welcome, meg ilyesmik. Szóval, megbízásos cikkíró leszel, ami azt jelenti, hogy arról írsz, amit mi mondunk. Ugyanakkor, ha van valami baromi jó témád, amely tökéletesen illeszkedik a koncepciónkba, megkockáztathatod, hogy írsz róla egy cikket. Amit aztán vagy elfogadunk, vagy nem.

Jegyzetelek. Gondolatban. És eddig tetszik, amit hallok. Szilárdra nem nézek, őt úgyis csak a szeme előtt villódzó dollárjelek izgatják.

- A javadalmazásod úgy fog kinézni, hogy a cikkek után fizetünk. Csakis a teljesítményért. De ne ijedj meg, mindig fogunk tudni adni elegendő témát ahhoz, hogy havi szinten meglehetősen jól érezd magad. Ha megy a szekér, én nem szoktam fukarkodni.

Elhallgat. Szilárd vigyorog. Én meg a mennyekben érzem magam. Happy end.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Kedd 9:02

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Krisztina rendületlenül mosolyog, bennem pedig kezd felkúszni a bizonyosság, hogy első közös éjszakánkon valami jóvátehetetlen történt. Úgy értem, a részemről: vagy nem emlékszem valamire, amelyre pedig büszkén kellene visszatekintenem; vagy pedig jó lenne elfelejteni azt, amelyre szerencsére képtelen vagyok visszagondolni.

- Mennyire dőltem ki? - jövök kis hatásszünet után ismét a kérdéssel. Ülök az ágyon, és reményt keltően nézek a lányra. Mondd, hogy nem volt semmi! Mondd, hogy...

- Nyugalom - kegyelmez meg rajtam végül, amikor az idegeim már olyannyira pattanásig feszültek, hogy egy mosás ruhát nyugodtan végig lehetne teregetni rajtuk. - Úgy kidőltél, mint egy zsák. Akarom mondani, lepadlóztál az ágyon, aztán se balra, se jobbra.

- Szóval elájultam - foglalom össze törten. Mármint összefoglalom összetörten... foglalom össze összetörten. Vagy valami hasonló. - Basszus, ne haragudj! Nem értem, mit történhetett velem...

- Sűrű napod volt - érinti meg a karomat. A pattogó szikrák meg majd felgyújtják az ágyneműt.

- Na de ennyike bortól... - pironkodom tovább, és meztelen talpammal jó nagyot lendítek a padlón heverő üvegeken. El is gurulnak szépen a falig, az ablak alá.

- Ittál egy turbós kávét, stresszes voltál, aztán seperc alatt lehúztál másfél üveg bort. Nincsen ebben semmi különös.

- No persze - mondom, és most már tényleg kiszállok az ágyból. Hagyom magamon az utált pólót, és felhúzom a farmeromat. - Ennyit a bemutatkozásomról...

- Ne viccelj - kerül mellém Krisztina is. Puszit nyom az arcomra, én meg érzem, erőre kap bennem a... szóval az is, de most konkrétan a napi, kreatív tettvágyra gondolok.

Kivonulok a mosdóba, rendbe teszem folyó- és egyéb ügyeimet, aztán mikor visszajövök, a lány már szinte a teljes szekrényemet átrendezte. Csípőre vágott kezekkel állok meg mögötte.

- Jaj, ne haragudj - érzi meg a hátában a tekintetem. - Eleinte tényleg csak valami felvennivalót kotortam neked, de aztán annyira sírtak a cuccaid a gyengéd bánásmód után, hogy nem volt szívem kikosarazni őket.

Mondja mindezt egy olyan boxerrel a kezében, amelynek a mintázata két női mell, köztük pedig a szöveg: „Csavarj egyet a lényegen”. A büdös életben nem láttam még ezt a gatyát!

- Köszi, hogy így... hm... rendbe vágtad a dolgokat, de ez nem az enyém - mutatok a boxerre.

- Nem, persze, hogy nem - neveti el magát. - Én hoztam magammal, hogy elrejtsem a pólóid között.

- De ha mondom, hogy...

Megszólal a mobilom. Valahonnan az ablak mellőli kis éjjeliszekrény felől jön a hangja.

Látni sem akarom azt a gatyát, ezért megragadom a telefonom.

- Na mi a helyzet?

- Na mi, na mi, barátocskám - recsegi Szilárd a mobilba. Vagy a térerő gyenge, vagy ő kiabál veszettül. - Az előbb hívott Norbi! Tetszik neki, amit írtál! Kapjál gatyát, találkozunk a Colombia előtt! 10 perc! Megyünk hozzá!

Az utóbbi. Mármint, hogy kiabált. De hogy miért jön ma mindenki gatyákkal?

- Akkor, mi legyen vele? - nevetgél Krisztina, és lóbálja a kisalsót. Megfojtom ezt a nőt!

- Vágd be, jó mélyen - mondom neki, míg a tárcámat keresem. Se a zsebemben, se a komódon, se a...

- Pornóról nem volt szó - sikkant fel, és a mellei elé kapja a kezében tartott melleket. A boxer melleit.

- Mi van? - kezdek kijönni a béketűrésből. Norbi vár, a tárcám sehol, dübörög az agyamban a bor nyálkás másnapja, Krisztina pedig nem száll le rólam a soha nem látott, ízléstelen boxeralsóval.

- A „vágd be, jó mélyen” mondatot mégis mire értetted?

- Mire? Hát a gatyára a szekrénybe. Nem értelek.

Olyannyira nem, hogy egy pillanatra felhagyok a tárcám keresésével.

- Tudod - kezdi Krisztina, és végre leengedi a gatyát. De továbbra is szorongatja. Mintha a nyakam lenne a kezei között. -, vannak bizonyos filmek, ahol bizonyos jeleneteknél... tudod, ezek a jelenetek már csúcspontközelinek számítanak...

Mégis, mi a bánatos rossebről beszél ez a lány? Nekem mindjárt a Colombiánál kell lennem, ő meg éppen valami csúcspontokról hadovál.

- ...szóval ezeknél a bizonyos csúcspontoknál általában a női hős arra kéri a férfit... már persze, ha nem a szoftosabb kivitelről beszélünk, hogy vágja be neki jó mélyen!

Megdermedek. Nézem Krisztinát.

- Erről pedig egyelőre nem volt szó, kedvesem!

Nevetni kezdünk. Eleinte még a normális ütemben, hangerővel, vehemenciával, aztán kezd eldurvulni a dolog. Krisztina leül az ágyra, én lerogyok. Krisztina az arcába temeti a kezeit (hopp, a boxer már nincsen nála!), én hátravetem magam a párnámra. Krisztina zsebkendő után kotorászik a nadrágzsebében, én magatehetetlenül fetrengek a paplan tetején.

Lassan csillapodunk le. Mikor abbamarad a szipogás, nyekegés, rázkódás, károgás, Krisztina, felnőtthöz méltóan, utamra bocsát.

- Na menj, mert elkésel! Vár a karrier!

- Akkor most nem vágunk bele? - nézek rá boci szemekkel. Nem olyan barnákkal, de legalább olyan ártatlanul.

- A vagdosásnak mindig csapkodás a vége - tagolja derűsen, és nyújtja felém a tárcámat. Valahol az ágy másik térfelén találhatta meg, mert az enyémen nem volt.

Zsebembe csúsztatom a telefonommal együtt, és lenyelem a nevetés utolsó morzsáit is.

- Mikor látlak?

- Boxerrel a kezemben, vagy anélkül?

- Bármiben, bármivel és bármi nélkül - veszem elő legbúgóbb macsó dumámat, de úgy érzem, olyan hiteltelenül szól, amely még egy békalányt sem tüzelne fel különösebben, pedig az aztán hidegvérű egy állat.

Krisztina hozzám lép, két kicsi kezébe fogja az államat, és csókot lehel a nyíló számra. Visszaváltozom tőle szimpla férfivá.

- Este megint a Lloyd-ban leszek. Lánybuli a barátnőimmel. Ott várlak.

Ebben maradunk. Jó mélyen belevágtam a mai napba, nem mondom!

(folytatás a következő bejegyzésben)