Hétfő 21:31

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

A lépcsőház is esőszagot áraszt, akárcsak a külvilág. A nyitva felejtett félemeleti ablakokon árad befelé a frissítő páratartalom, lábunk alatt itt-ott lecsapódik a lépcsőkre.

- Vigyázat, csúszásveszély - suttogom hátra, a mögém lépkedő Krisztinának, és abban a minutumban kiszalad a lábam alól a talaj. Mintha a lépcsőknek kergetőzni támadt volna kedvük.

Visszafelé lendülök, de az ilyesféle hátraszaltó csakis a műugrásban mutat elviselhetően. Meg a tornászszőnyegen. S bár Krisztina se nem medence, se nem szivacsbetéttel könnyített mesterséges talaj, két karjával siet a segítségemre. Tehetetlenül szédülök közéjük.

- Heveskedünk, heveskedünk? - támaszt a falhoz, egyúttal a lendülettől rám lapul, mint ínycsiklandó töltelékre a palacsintatészta.

- Valahogy éreztem, hogy ma még a karjaidban kötök ki - krákogom zavaromban. Még szerencse, hogy a lépcsőházban félhomály van, a szégyenteljes elpirulás rosszul veszi ki magát egy férfiember kőkemény vonásain. Bár mindig is vágytam ennek cáfolatára.

- Hát ha neked megfelel a szereposztás… hogy te ugrasz a karjaimba, ahelyett, hogy fordítva történne meg…

- Jobb az ilyenen hamar túllenni. A kezdő lépésekből pedig ne vonjunk le messzire mutató következtetéseket, ha kérhetem!

- No de itt nem lépésről volt szó, hanem ugrándozásról…

- Maga az, kedvesem?

Fél emelettel felettünk, a második szinten ajtó nyílik, és csoszogás visszhangzik a folyosóra.

- Jézusom - rémül meg Krisztina. - Egy újabb közeli nőismerős!

- A fenébe, Margó néni!

Ez utóbbi én vagyok. Margó néni hatására, akárha tudattalan idegi reakció lenne, ujjaim görcsbe rándulnak, és szétválaszthatatlanul kulcsolódnak a motoros lány csupasz karjának nedves bőrére.

- Au, ez fáj - súgja Krisztina, és rándulás fut át rózsaszín-sima arcán.

- Bocsánat - pisszegem vissza. - De fog még jobban is fájni, ha Margó néni teljesen kitáncol a folyosóra a botjával.

- Úristen, hát mit követtél el ellene? Tudod mit, inkább nem is akarom hallani…

- Meggyőződése, hogy én vagyok a környék szatírja - felelem alig hallhatóan.

- Szatír? De akkor miért hív „kedvesemnek” téged?

- Mert titkos vágya, hogy ez a szatír egyszer végre őt is meglátogatja…

Ezen Krisztina kuncogni kezd. Sosem szoktam ezt a szót használni, sem kimondva, sem leírva, de annyira illik most a lányra, ahogyan keskeny, vékony ajkait zárva tartván rázkódik a nevetéstől, hogy ad hoc felvettem a szótáramba.

- Hahó, ki van ott?

Nincs itt senki. Csak én, meg a motoros lány, akinek erőszakkal kapaszkodom a karjaiba. Krisztina majdhogynem fulladozik a nevetéstől, én pedig csak nézem, ahogyan az óriási, zöld szempár mágnesként vonz a mélységével. Ha létezik valódi szédülés, nem olyan lépcsőn megcsúszós, vagy alkohol utáni besokallós, ez biztosan az.

Nagyjából két perc telik el mozdulatlanul, míg a csoszogás újra felhangzik. Ezúttal ellenkező irányba indul el, a lakásába, majd az ajtócsapódás jelzi, hogy Margó néni visszavonult. Talán fotelja mélyére, tovább ábrándozva a rárontó szatírról, ki tudja. Engem most egészen más köt le.

Félkomoly szemrehányástól kísérve engedem el Krisztina karjait, és hangtalanul lépkedünk tovább felfelé. Margó néni ajtaja előtt pisszre emelem az ujjaimat. Nem árt az óvatosság, főleg miután a tejüveg ajtó bentről kiszűrődő fényeit egy árnyalak mozgolódása töri meg. Ha a múmia hirtelen feltárná az ajtaját, biztosan fejjel előre szánkáznék át a korláton ijedtemben.

Húzom magam után a lányt, úgy settenkedünk a lépcsőkön, mint titkos szerelmesek. Hm, vajon miért nem az a hasonlat jutott eszembe, hogy mint rosszban sántikáló betörők?

Margó néni a helyén marad, mi pedig felérünk végre a negyedikre. S hogy mindezt miért nem villanyfénynél, a lépcsőházi világítás biztonságos melege mellett vittük véghez? Egész egyszerűen nem működik az átkozott világítás. Csupán a kintről beszűrődő halvány pislogás kísérhette utunkat, de elképzelni sem tudom, mi lett volna, ha a másodikon lakó múmia kérdőre von bennünket a jóleső folyosói fények kereszttüzében.

- Megérkeztünk? - kérdezi Krisztina, vizes pólóját igazgatva magán.

- Meg. Parancsolj, érezd magad otthon - tárom ki előtt a lakásom ajtaját. Ő beóvakodik, én pedig visszadugom egy pillanatra a fejemet a lépcsőházba. Kedves Margó néni, a szatír akcióba lépett!

(folytatás a következő bejegyzésben)

Hétfő 21:07

(előzmény a korábbi bejegyzésben) 

Sosem ültem még ilyen robogó hát(ulj)án. Talán azért sem, mert csupán egy személyre méretezték. Cinkosan mosolygunk a másikra, amikor felülünk egymás mögé a bakra, hiszen tilosban járunk. Szabályt vétünk, méghozzá olyat, amelynek kivétele mindenképpen erősíti a pillanat különlegességét. Randi egy lightos motorfajzat nyergében. Émelyítő érzés, újra fiatalnak érzem magam… Úgy értem, még fiatalabbnak. Vajon mi a búbánatot rakhattak a sörömbe, hogy így megszédültem tőle? Vagy inkább Tőle…?

Krisztina hátranyújtja nekem a bukósisakját, de ez azért már túl sok a rosszból.

- Még mit nem - tolom vissza hozzá a fejvédőt. - Vedd fel, és csak kocogjunk! Mellékutcákon, járdákon, virágszedő tempóban. Apropó, te merre mész?

- Kedves vagy, hogy gondolsz rám is - vet át a válla felett egy bájos fricskát. - De most éppen arra, amerre te mondod.

- Még nem láttam a Francia Riviérát…

- Én már igen. Túl francia és túl homokos. Válassz mást!

- A görög Kikládok. Mondjuk Mikonosz.

- Ez már jobb. De attól tartok, az Égei-tenger vidékén vastagabban mérik a motoros csónakot, mint ezt a szimpla robogót. Mi van, ha rá kell fizetnünk a cserére?

- Majd szépen mosolygunk. Ez rendesen megnyomja a tárgyalási pozíciónkat. Ráadásul a szirtakim észbontó sebességig képes gyorsulni…

Tényleg lehetett valami abban a sörben. Krisztina hátracsavarja a fejét, és szándékolt komolysággal szólal meg.

- Még az újabb felhőszakadás előtt elinduljunk, vagy gondolatban körberajzoljuk magunkat a világtérképen, ámde bőrig ázva?

Kopog a fejemen az eső. Érdekes, észre se vettem.

- Át a tér szemközti sarkára, ott a bal oldali keskeny kis utcába, aztán, ha kiérünk a körútra, jobbra egészen a harmadik keresztutcáig. Onnan már hazatalálok…

Krisztina beindítja a szörnyeteget, és átgurulunk a téren. Átfogom a derekát, és úgy érzem magam, mintha bliccelő potyautas lennék a mennybe közlekedő rendkívüli helyközi járaton. Széles vigyorral mutatok fityiszt az egyre jobban rákezdő zápornak.

Lassan motorozunk a lánynak megadott koordináták mentén. Miután már jócskán kilencet bimbammolt egy közeli templomharang, no meg az eső is heveskedik, szinte senki nem jár az utcákon. A csapadékcseppek gellert kapnak Krisztina bukósisakján, és a szemüvegemre röppennek onnan tova. Félig elmosódott kontúrok haladnak el mellettem: házak, kapualjak, korlátok, lépcsők - a hét eleji, kivárásra játszó napzáró nyugalom objektív kellékei. Párosunk dacosan tartja a tempót az elemek összeesküvése ellenére is.

A körúttal párhuzamosan csorgunk a járdán, még csak kerülgetnünk sem nagyon kell az embereket, annyira gyér a mozgolódás. Mikor a harmadik keresztutcához érünk, egy tágas kapualj felé mutatok az ujjammal, amely egy boltíves átjáróba vezet. Lugasszerű udvarokon vágunk keresztül, az alábbhagyó eső mellett felerősödik a robogó brümmögése. Most már illetlenül nyugalmat is zavarunk, de a negyedik rejtett átjáró után végre megérkezünk a lakóházam hátsó bejáratához. A tágas, zöld, magas fákkal tarkított terület megfelelő védelmet kínál az immár szemerkélő eső szurkálódásai ellen.

Motoros futárom leszáll a nyeregből, és lebontja fejéről a bukósisakot. Majd ezután a szokásos, erotikus szikrákat szóró mutatványába kezd: megrázza a fejét, hogy helyükre kerüljenek azok a vadító hajtincsek.

Én meg csak ülök sóbálvánnyá meredve a motor hátulján, és a fákról körénk cseppenő esőmorzsák óvatos cuppogásaival körítve csodálom Krisztina mozdulatait.

- No, welcome home, vagy valami? - kérdi a lány mosolyogva. - Vagy szeretnél menni még egy kört?

- Bocsánat, kicsit beléd bambultam - motyogom őszintén. - Izé, feljöhetsz egy kicsit megszárítkozni, ha van kedved...

- Felmenjek? - kacsint kacéran Krisztina. Szó mi szó, se neki, se nekem nincsen kabátunk, úgyhogy ha nem is csurom-, de mindenképpen félig vizesre motoroztuk magunkat az esti városnézés alatt. - Ami azt illeti, lehet, hogy nem lenne rossz egy kicsit megszárítkozni...

Szaván fogom a lányt. Legalábbis egyelőre még csak ott. 

(folytatás a következő bejegyzésben)

Hétfő 20:53

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Nincsen esernyőm. Meg kabátom se. Csak a szépen szétáztatható frizurám. Persze az sem nagy szám, sőt, egykori exeim mindig azzal nyúztak, miért nem találok már magamnak normális fodrászt, aki tudna kezdeni valamit a fejemmel. Mármint a hajammal, a fejem úgy van jól és jó helyen, ahogyan van. Ahhoz ragaszkodom.

A felhők ontják magukból az esőszakadást, én a bejárat előtt tipródom, egy meglehetősen gyenge eresz védelmében. Most ázzak csutakra? Végül is a hangulatomon már a savas jégeső sem sokat tudna rombolni...

- Merre mennél?

Mielőtt félreértés esne, nem magamban beszélek. És nincsen védőangyalom se.

A hang felé fordulok, jobbról a motoros lány lép be mellém a csekélyke eresz alá. Leemeli fejéről a bukósisakot, és hátára rázza aranybarna hajtincseit. Nem érdekli, hogy az eső nedves állkapcsa bele-belekap fényes fürtjeibe.

- Nos, merre mennél? - tudakolja tegeződve.

- Át a téren, aztán a belváros felé - felelem megszeppenten. Illetve inkább zavarban vagyok.

- Elvigyelek valameddig?

- A motoroddal? - tétovázom. Azt hiszem, elkélne egy jótékony pofon, amely magamhoz billentene.

- Hát nem is hátamon - húzódik mosolyra Krisztina szája. - Vagy a barátnődet várod?

- Kicsodát? - lépek beljebb, mert az eső erőszakkal fenyegeti a ruházatomat.

- Akivel a fenti teremben láttalak. Őt várod?

- Őt biztosan nem - felelem, miközben kezdenek elkalandozni a gondolataim. Talán nem véletlen, hogy Krisztinával éppen itt futok össze. Talán mégsem estem ki nála a pikszisből, sőt, még izgalmasabb prédának is tűnhetek a szemében. Vagy talán a felhőszakadás miatt csordultig telt bilibe lógatom a kezem. - Ő csak volt barátnőm. Illetve most is az, de nem úgy.

- Nem úgy hogy? Mégis milyen kategóriák vannak nálad a barátnő fogalmán belül?

Esküszöm, élvezi, én meg egyre mélyebbre ásom bele magam a melaszba.

- Nem úgy barátnő, hogy az izé... csajom vagy a....

- No, ennek örülök, mert kevés degradálóbb rangot ismerek, mint a „csajom” titulus...

- Egyetértek - nyugtázom. Vajon így már jogot nyer az általam korábban használt nőpartner kifejezés?

- De ha nem barátnő barátnő, akkor milyen az igazi barátnő?

- Hát ez meg miféle kérdés? - mosolygok én is, mint a vadalma. Esőben ázó, zavarodott vadalma. - Olyan, amilyen kapcsolatot barátnővel szokás folytatni.

- De akkor mi a különbség a barátnő meg a nem barátnő barátnő között?

Jobb kezéből a balba tolja át bukósisakját, és mintha egyre kacérabban szemlélne engem. Nos, vagy ténylegesen így van, vagy a vízcseppek átformálják a szemüvegem nyújtotta objektivitást.

- Kezdem úgy érezni magam, mint akit faggatnak. Vajon mitől lehet ez?

- Enyhe paranoia. Csekély üldözési mánia. Pirinyó indiszkréció. Szabad a pálya.

- Talán ez utóbbi. De nem baj - mondom. - Csak nem nagyon értem, hová akarsz kifulladni... izé kilyukadni.

- Nos, kezdjük az elején - vált kioktatónak tűnő stílusra. Aztán kacsint egyet, és én fellélegzek. - Véletlenül láttalak érzékien csókolózni a nem barátnő barátnőddel.

- Az lehetséges - pirulok el. Fene ezt az esőt, biztosan ő tehet róla.

- Értem - mondja. Elhallgat. Én nem értem, de semmi baj, nem ez az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó ilyen eset. - Tehát akkor az ilyesmi teljesen szokványos dolog közted és a nem barátnő barátnők között. De hogy lesz ebből igazi barátnősködés?

- Dehogy szokványos - ütközöm meg, amikor végre felfogom, mit is jelent ez az egész. - Csenge éppen bajba került, és adta magát a helyzet.

- Nem semmi pasi lehetsz te. Sűrűn kínálják magukat az efféle szituációk nálad?

- Teljesen félreérted az egészet - rántok pajzsot verbálisan. - Ez most pontosan a rossz helyen rossz időben történésről szólt. Biztosan te is ismered az ilyet.

- Meglehet. De jó látni, amikor valaki megpróbálja kimagyarázni a nyilvánvalót, amely nem is biztos, hogy annyira nyilvánvaló. Viszont egy hozadéka már biztosan volt ennek a kis csevejnek.

- Az, hogy sikerült teljesen bolondot csinálnod belőlem - vigyorgok. Kínomban. Meg szégyenemben. Meg csak úgy is.

- Nem. Hanem, hogy közben elállt az eső.

Nem csak ő, gondolom magamban. Majdnem a szavam is elállt néha-néha időközben, ahogyan Krisztina csűrte-csavarta azt a szerencsétlen intermezzót Csengével.

- Szóval, utoljára kérdem. Elvigyelek valameddig?

(folytatás a következő bejegyzésben)

Hétfő 20:47

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Csenge tétován mocorog, hol az egyik, hol a másik lábán hintázik. Nekem meg, barátném ritmusával szimultán jár az agyam, mint a cséplőgép: menjek a motoros lány után, vagy maradjak Csenge mellett, hátha ezt a Zsolti nevű figurát visszaeszi ide a fene? Menjek, vagy maradjak? Menjek, vagy…

- Azt hiszem, hazamegyek - biggyeszti le ennivaló szájacskáját csókrabló exem. Na tessék, ez eddig fel sem merült a forgatókönyvemben. - Örülök, hogy láttalak…

- Egyáltalán mit kerestél ma itt? - kérdezem, mielőtt elfordulna tőlem. - Csak leruccantál, vagy…

- Úgy volt, hogy találkozom Ádival, de…

- Kivel?

- Ádival… ja, szóval az új pasimmal.

- És mi történt? Nem jött el a mocsok?

- Ő nem mocsok! - szikrázik fel a szeme. - Hadd fejezzem be! … Szóval úgy volt, hogy ma este elmegyünk valahová Ádival, de nem sokkal ezelőtt lemondta. Nekem meg nem volt kedvem otthon senyvedni. Lejöttem, hátha itt lesz Lujzi vagy Kinga, de… nincsenek itt.

Legjobb barátnőinek említésére újra visszatáncol a fejembe Pallagi Krisztina. Most már biztosan elszalasztottam. Vagy az ál-csókommal egyenesen elszalajtottam. Egy betű a különbség, de baromira nem mindegy az a betű!

- Majd keressük egymást - hajol az arcomhoz Csenge, de most szerencsére nem a számat részesíti előnyben.

- Okés, kislány, vigyázz magadra - cuppantok én is az arcára, mire barátném elmosolyodik. Végre.

- Én vigyázzak? Krisztián, inkább te próbálj meg már valakinél kikötni!

- Azon vagyok - mormogom a biliárdgolyók csattanásainak zajába, és úgy érzem magam, mintha a hangulatom két elefántcsont golyóbis közé szorult volna. Nem is kell túl nagy erejű dákólendület, hogy a maradék szuszt is kipréselje belőle.

Csenge még egy puszit hajít felém, de mostani kedvetlenségemben nem talál el vele. A söröm is már csak langymeleg lötyögés a korsó alján. Hirtelen megtelek depivel.

Fogom a poharamat, a végtagjaimat, a gödörbe taszított hangulatomat, a… egyszóval magamat, és a kijárat, valamint a lépcső felé indulok.

A gyanúsan értelmetlen körtáncot járó négyesfogat, akik közé Csengéhez jövet belekeveredtem, az egyik biliárdasztalt támasztja. Úgy látszik, idővel lecsillapodtak, pedig most szívesen beállnék közéjük, ha másért nem, hogy legalább egy kicsit vonják el a figyelmemet. Arról, hogy mekkora rakás lúzerség képes időnként belém szorulni. Bárcsak a tehetség ragadna meg bennem ugyanígy.

A lépcsőn felfelé velem szemben Szilárd és Szilvi közelednek kart derékba öltve. Együtt lépkednek, mint a díszszázados katonák, nem is tudom, mikor láttam ekkora békességben őket utoljára. Nem titok, barátom kapcsolatai felett folyton ott lengedez a se veled, se nélküled lobogója. Még totális szélcsend idején is.

- Az est hőse - vigyorog rám menedzser-pajtásom. Hallom a hangján, hogy lehetett ott a sör mellett még egy s más, amely leszánkázott a torkán. - Gyere, mulatunk!

- Én mára már rendesen kimulattam magam - mondom. Akkora kiábrándultság vibrálhat a hangomban, amely talán már a biológiai fegyver kategóriájába tartozik.

- Na ne szarozz már! Gyere!

Ennyit Szilárdról, meg az empátiájáról. Nála az együttérzés, és egyáltalán az, hogy figyel a másikra, a kilencedik érzék kategóriájába tartozik. Hogy hatodik, hetedik és nyolcadik érzéke sincs, az már egy másik történet.

Szilvi szerencsére nőből van gyúrva, s mint ilyen, észleli a negatív rezgéseimet. Jól néznénk ki, ha még ő sem kapná fel a fejét erre a gigantikus amplitúdójú érzelemhullámzásra.

Magával rángatja Szilárd barátomat, a szemével pedig jelzi, hogy sajnálja, bármi is a bajom. És hogy majd felhív. Ezt persze nem a szemjátékával közvetíti, hanem hangtalanul tátogja felém. No lám, rendes csajszi ez a Szilvi, annak ellenére, hogy még nem igazán nyílott alkalmam jobban megismerni. Pedig idestova már három hónapja járogat Szilárddal.

Búcsút intek nekik, és leballagok az első szintre. Ott, ha lehet, még nagyobb a nyüzsi, mint amikor megérkeztem, így szinte pánikszerűen trappolok ki a kétszárnyú ajtón az utcára. Egyenesen egy jól megtermett felhőszakadás kellős közepébe. Mára, azt hiszem, ez a kegyelemdöfés.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Hétfő 20:41

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Méghozzá a lehető legkényesebb pillanatban.

Csenge úgy csügg rajtam, mint… na jó, ezt inkább hagyjuk, azt viszont bár kihagyhatnám, hogy kivel találkozik kétségbeesett pillantásom.

Kezdjük azzal a zavaró tényezővel, miszerint exbarátnőm úgy csókol, ahogyan csak nagyon kevesen. Mármint azok közül, akikhez eddig volt szerencsém. Vagy szerencsétlenségem. Édes-karcosan, minden idegvégződést ingerlően, pulzáló-élményszerűen. Talán ez az, amely miatt nem adom át csukott szemmel magam a kéjnek, annyira zavarba jövök. Az kéne csak, hogy újrakezdjük jövőtlen szerelmi kapcsolatunkat!

Szóval a szemem - és vele együtt a józan eszem - nyitva felejtem az elhúzódó csók alatt, így tojásdaddá guvadó látószerveimmel veszem tudomásul a terem átellenes végében pillantásomba kapaszkodó fojtogatóan zöld szempárt. Hát persze, nyilvános in flagranti echte lúzer kiadásban.

Pallagi Krisztina, délelőtti motoros intermezzóm bájos szereplője méreget néhány másodpercig, aztán leveszi rólam a szemét. És vele együtt talán azt az esélyt is, amelyet esetleg nekem szándékozott adni, már ha éppen ő is szingli, és bejövök nála. Nos, e két utóbbira bármennyire kevés esély kínálkozott is, most már biztosan tárgytalanná barmoltam. Illetve nem is én, hanem Csenge, akit kissé durva erőszakkal teremtek el magamtól.

- Mi volt ez, a jó fenébe?!

- Itt van - susogja a fülembe, de közel sem erotikusan, sokkal inkább félelemmel telve.

- Persze, és most már nekem annyi is - mondom dühösen. Pá, pá motoros kisasszony.

- Itt van - ismétli meg, és végre leesik nekem, hogy Csenge talán valami egészen másról beszél. Jobban mondva valaki egészen másról.

- Ki van itt?

- Hát az a pasi, aki miatt nagy bajban vagyok.

Csengében az ennivaló még, hogy ki nem állhatja a káromkodást. Nála a ’hülye’ a legmagasabb fokozat, amely embertársainak kiosztható. Most sem azt mondja, hogy nagy szarban van, hanem hogy nagy bajban. Teljes respektációm jólnevelt lelkivilágának.

- Miféle bajban? - kérdezem, és teljesen szembenézek vele.

- Tudod, mondtam, hogy van új pasim - kezd bele szaporán. - Csak az a baj, hogy ezzel az új pasival együtt hirtelen felbukkant egy régi pasi is.

- Ismerem?

- Nem, mert annyira jelentéktelen két hétig jártunk, hogy soha nem is említettem neked.

- Jólesik, kösz, szóval?

- Hirtelen előkerült Zsolti, és folytatni akarja velem. Annak ellenére, hogy komolyan sosem kezdtük el a dolgot… - míg beszél, úgy jár a szeme körbe a teremben, mint rulettgolyó a kaszinóban a 37 rekeszes kalitkájában. - Nem is volt mit elkezdeni, mert Zsolti amolyan kisfiús típus.

- Mi az, hogy kisfiús? - ráncolom össze a szemöldökömet. - Én milyen típus vagyok?

- Ez most nem rólad szól - feleli rosszallóan. Igaza van, meg nem is. Hát ki a bánat volt az, akit lesmárolt úgy két perccel ezelőtt? - Zsolti úgy akart járni velem, mint valami trófeával. Tudod… hogy is mondjam, amikor a kamaszok villognak egy jó csajjal, de gőzük nincs arról, mit is kéne csinálniuk vele valójában…

- Szexuálisan?

- Minden téren - vágja rá. - Nem tudnak semmit a párkapcsolatról. Zsolti se tudott.

- Akkor most mi a baj? Féltékeny? Azt legalább tudja, hogy mi az?

- Vicces vagy. Tudod, nem akarom megbántani, de hogyan rázzam le magamról?

- Erőszakoskodik? - kérdezem, és kezd felmenni bennem a pumpa. Baromira nem komálom, amikor egy férfi zaklat egy nőt. Főleg, ha az a nő mondjuk nekem nagyon-nagyon jó barátom.

- Dehogy - mondja Csenge teljes határozottsággal. - Dehogyis! Csak egyáltalán nem akarom megbántani.

- Tehát ez az a nagy baj a másik pasival, amely miatt rám tapadtál, mint éjjeli bogár a szúnyoghálóra?

- Ez - feleli. - Meg akarom értetni vele, hogy nekem pasim van. Komoly pasim, ő pedig esélytelen. És ahogy megláttam belépni a terembe, csinálnom kellett valamit. De most már sehol sem látom.

- Remek - mondom. Már csak azt nem tudom, én mit csináljak, hogy visszakerüljek Krisztinánál az egyelőre talán nem is létező pikszisbe.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Hétfő 20:36

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Kicsit magára hagyom a párocskát, fogom a sörömet, és attól félek, ma este nekem ez okozza a legnagyobb örömet. Hahaha.

Az emeletre indulok el a spirálszerűen futó, nagyjából két ember szélességűre méretezett lépcsősoron. A második szinten kapott helyet az a terem, ahol egy helyen lehet biliárdozni, darts-ozni és régi klubhelyiségeket idealizáló asztaloknál kártyázni. Ifjabb korunkban számunkra ez jelentette a klasszikus kocsma-triatlont. Ja, hogy a helyzet azóta sem sokat változott? Hagyománytisztelő baráti társaság vagyunk, kérem.

- Krisztián - rebben felém egy örömittas kiáltás a két biliárdasztalon túlról. De jó kedve van ma itt mindenkinek. - Krisztián!

Azért ismétlődik meg a rikoltás, mert én közben belekeveredtem egy, a zöldposztós asztalok között izgő-mozgó társaságba. Első blikkre úgy tűnik, két fiatal srác húz-von maga után, körül, ide meg oda 2 hasonkorú lenge lánykát. Bár nem kértek fel táncolni, valahogyan mégis csak a testjátékuk mértani középpontjába kerültem. Éppen kipenderíteni készül maguk közül a magasabbik srác, mikor harmadszorra is felhangzik a nevem.

- Krisztián! Jövök!

Hát csak jöjjön, mert én egyelőre azt sem tudom, hol áll a fejem. Északi vagy déli irányban-e. Mindenesetre a legnagyobb értékemre, a sörömre vigyázok, s mielőtt a megdőlés, majd kilöttyintés visszafordíthatatlan útjára lépne, a nevemet rikoltó kiragad az ad hoc táncrendből.

- Csakhogy megvagy! Mit bohóckodtál itt ezekkel a csirkékkel?

Csenge nem hazudtolja meg magát, csörög-pörög verbálisan, mint rendesen. Ő olyan barátnőm nekem, akivel egyszerűen képtelen vagyok összeveszni. Hiába homlokegyenest más a belső világa, mint nekem; hiába ütközik a személyiségünk, mint gumicsizma a nyakkendővel; és hiába futottunk együtt néhány hónapig egy kiismerhetetlen párkapcsolatban. Az hamar véget ért, a barátságunk viszont ennek ellenére nem.

- Annyira jó, hogy összefutunk - lelkendezik. - Találtam egy pasit!

Ezt csak így, egészen szimplán mondja. Mintha a pasi mondjuk egy húszas lenne, amibe belebotlott az egyik aluljáró koszos csatornafedelén, és viszolyogva bár, de felszedte a földről.

- Nem mondod - mondom. - Hát ilyet!

- Olyan hülye vagy - öklöz gyomron mosolyogva. Sajnos ismeri a gyenge pontomat. Ezért is tudott levenni a lábáról a főztjével.

- Jó, jó! És milyen?

- Kicsit más, mint te - trillázik.

- Mennyire kicsit? A múltkori „nagyon más, mint én” olyan volt, mintha az ikertestvérem lett volna.

- Hehe. Annyiban más, hogy jobban képes alkalmazkodni a nyavalyáimhoz.

- Rigolyáidhoz...

- Jó, hát nem mindegy? - kacag fel. Tényleg, nevéhez mérten hihetetlenül csengő nevetésre képes. - De persze te sokkal jóképűbb vagy!

- Nyilván - vigyorgok, és eltüntetem a söröm negyedét. Az évek során valahogy beállt a torkom a hajszálra egydecis nyeletekre. Vajon most büszkének kéne lennem?

Csenge karon ragad, és az egyik sarokba rángat. Úgy látszik, a mai cikkteljesítményem úgy ellazított, hogy bárki csak úgy könnyedén taszigálhat.

- De van más is - foszlik szét a mosolya barátnémnak. Pedig nála a jókedv nem tünékeny dolog, az inkább rám jellemző. Már persze ha egyáltalán képes vagyok felvenni előtte bármilyen derűs hangulatot, mert néha még ahhoz is erőlködnöm kell. Muszájból nem lesz hahota. - Bajban vagyok egy másik pasival.

- Ez meglep - mondom, de Csenge félreérti a hangsúlyomat.

- Ez most komoly - sóhajtja. Érezni is lehet ebből a sóhajból, eszem ágában sincs most viccelődni.

- Tudom. Ok nélkül nem szoktál bajba kerülni a férfiakkal. Még ha máshogy is hangzott, ahogy mondtam, ezt jól tudom. Mi történt?

Ekkor esik meg a baj. Na nem az, amely a nőknél kilenc hónap múlva visszavonhatatlan eredményt képez, de legalább olyan váratlan. Csenge megfog, magához húz, hiszen ma ultrakönnyen rángatható vagyok, és szájon csókol. De nem ám csak úgy pici puszit a számra, hanem a jobb helyeken dívó érzéki, teljes-nyelves fajtával. Segítség, erőszak áldozata lettem!

(folytatás a következő bejegyzésben)

Hétfő 20:21

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

A Lloyd olyan nekünk, mint mondjuk a hívőknek a Szent Péter-bazilika Rómában. Vagy az argentinoknak Diego Maradona. Vagy esetleg a dzsessz műfajának Louis Armstrong. Egyszerre szentély, bálvány és történelem. Oda hazajár az ember, ha megpihenni vágyik; bizton összefuthat a barátaival, ha hetek-hónapok óta elszakadtak egymástól; és felüdülhet, vagy ahogyan mai napság dívik mondani: „stresszlevezethet”, ha a munkahelyi, magánéleti, etcetera gőzök-gázok már robbanással fenyegetik az elméjét.

Szóval maga a hely hivatalosan ’Lloyd Lazíthatsz BÁRmikor’, de nekünk már mindig csak maga a ’Lloyd’ marad; ifjúságunk, korai felnőtt tipegésünk, és érett harmincasként is levakarhatatlan törzshelyünk.

Szerencsére - csakúgy mint a Colombia - nincs messze tőlem. A belvárost a csendesebb külsőbb élőhelyektől elválasztó átmeneti peremvidéken trónol, egy ízléses kis tér domináns sarkán. További jellemzői az elütő két emelet, a tematikus termek és a klasszikus kocsma-triatlon lehetőségek. Maga a tökély á la szingli attitűd.

Kicsúszok a fél órából, mert csak fabrikáltam még cseppet a cikken, aztán a fürdő-konyha-gardrób elfoglaltságok sem mentek pikk-pakk. Tudom, tudom, erre mondják, akár egy menyasszony…

Mikor belököm a külső kétszárnyú ajtót, meglehetősen nagy zaj érkezik velem szemben. A hétfői este ellenére jócskán pezseg az élet, vagy tucatig jutok az ismerősök köszöntésében, mire végre elevickélek a földszinti bárpultnál támaszkodó Szilárdig.

- Mi ez a rengeteg ember? Valami buli van, vagy mi?

- Biztos téged ünnepelnek - válaszol a kérdezett, és int Dininek, hogy hozhatja a következő kört. Mármint neki a következőt, nekem az elsőt.

- Szilvi hol van? - tekingetek körbe. Szilárd csak egy pillanatra néz hátra, aztán újra a frissiben elé lerakott sörre koncentrálja a figyelmét.

- Elveszett valahol a tömegben.

Kezet fogok Dinivel, a hivatalosan Dénes névre hallgató csapossal, ám mielőtt megkérdezhetném tőle, hogy ityeg, máris a pult túlsó végén akad dolga. Felcsüccsenek Szilárd mellé az egyik hátsókínzó bárszékre, és kifújom magam.

- Szóval kész vagy? - emelkedik meg menedzserem kezében a söröskorsó.

- Kész. Kicsit toldottam-foldottam még rajta, de ha ez nem megy át Norbinál, akkor semmi. Jobbat nem tudok.

- Mindig lehet jobbat… - réved bele a szolidan elenyésző füstbe Szilárd barátom. Vajon csak én érzem úgy, hogy ő valami egészen másról beszél? - Szerintem sínen vagyunk. Namármost a kérdés az, mennyit legyen pofánk kérni.

- Még azt sem tudjuk, fixre, vagy cikkek utáni fizetésre gondolt-e Norbi.

Én is a habba kóstolok, a búzasör kellemesen kesernyésmentes íze ellen meglehetősen gyenge lábakon állok. Nyelvem reflexszerű csettintésével Szilvi tájfunokat meghazudtoló sebességű mosolya száll szembe az átellenes oldalamon.

- Szia Krisztián.

Esküszöm, úgy ragyog a lány, mintha szimpla víz helyett smaragdgyöngyökkel zuhanyozott volna.

- Szia Szilvi - mosolygok vissza. - Csak nem jól sikerült valakinek a meghallgatása…?

- Jóóóól? Tökéletesen! Azt mondták, tuti biztos, hogy megkapom! Az utánam következőket már be sem hívták.

- Nagy-nagy gratula! És miféle reklámról van szó?

Szilvi arca kifürkészhetetlen mimikába megy át, de szólni nem szól semmit.

- Talán titok?

- Még az - feleli, és nem mindennapi erőfeszítéseinek hála egyelőre valóban az is marad. Nem török le tőle, Szilárd meg szerintem egy polcra helyezi a dolgot a házimunkákkal meg a bevásárlással.

Dini hoz Szilvinek is egy italt, gin-toniknak nézem, aztán egyszerű mozdulattal kitúr Szilárd mellől. Erre mondja valaki, hogy a nők nem érik el mindig a céljukat.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Hétfő 19:43

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

"...Mondják, hogy fejétől bűzlik a hal, farkától meg a férfi, de ez csak a dolgok túlzott és téves elsúlyozása lenne. Hiszen hány és hány olyan húszontúl múlt lányka szaladgál a kapcsolatok lebutított egyszerűségét tarháló hétköznapokban, akik harminc felett érzik csak férfinak a férfit, nagymértékben óhajtván kiforrott karrierükkel, felépített egzisztenciájukkal és kapcsolati tőkéjükkel azonosítani a tehetősebbik nemnek tartott massza jellemvonásait? (Tehetősebb = többet megtehet, mint az ellenoldal) Summa summárum: a polémiát folyton az gerjeszti, hogy nem nézünk körül tüzetesebben a másik térfelén, ha meg mégis, akkor pedig túlontúl szubjektíven látjuk az ott dívó tényeket. S hogy ebből hogyan tudnánk kijönni egészséges békepipa-adogatásba torkollva? Tudja a jófene!"

Idáig sikerült ütnöm-koptatnom a billentyűzetet, s most félrelököm a klaviatúrát. Majd 100%-osan késznek érzem a cikket, csak a befejezés nem olyan ütős, mint ahogyan elterveztem. Azt már az elejétől tudtam, hogy függőben marad a vége, hiszen hogyan is lehetne igazságot szolgáltatni ebben a témában? De közel 2 óra agypödrés után valahol az utolsó soroknál fogyott el a puskaporom. Van ez így, mint ahogyan az is, hogy felvijjog a mobilom.

- Na? Na?

- Értelmes emberek köszönéssel kezdik a kommunikációt - mondom a tenyérvacakba nyűgösen. - Bár veled kapcsolatban úgyis hiábavaló minden illúzió…

- Hahaha... Na, mi van?

- Úgy érted, kész vagyok-e?

- Úgy hát! Lassan 8 óra felé kalimpálnak az óra mutatói, én meg itt heverek parlagon.

- Az busszal megközelíthető?

Közben a tekintetemmel még egyszer végigsiklok a szövegen, aztán a jól bevált taktikát alkalmazom, miszerint ha belenyúlnék az irományba, csak rontani lennék képes rajta. Ez egyelőre még csak próbacikk, egy napos határidővel, ergo több mint jó lesz így, ahogy van.

-  Jisoráz hahaha. Nagyon remélem, hogy ilyen elmés formát hozol a cikkben is. Szóval, kész vagy?

- Lenyűgöz az orosztudásod. Épp az imént szálltam le a kegyelemért rimánkodó billentyűzetről.

- Nagyon helyes. Akkor? Lloyd?

- Persze, de kell még egy fél óra - közben átveszem jobbomba a telót, hogy a ballal hozzáférhessek az e-mail-jeimhez.

- Tökéletes! Addig összekaparom Szilvit is a fürdőszobából, ott találkozunk. Ja, mellesleg ezúttal sikerült neki!

- Nem mondod - lepődöm meg őszintén. - Akkor most nem kell villany a dicsfény miatt?

- Na azért a vakítástól még messze van a dolog, de alakul, alakul... Már jön is kifelé a drága a fürdőből. Fél óra múlva míting, csá!

Úgy szakad meg a vonal, mintha elektromos kisülés érte volna a készüléket. Én még mindig fülemhez szorítom, miközben pásztázok az egyes postafiókok között. Mindenhol nyugi, semmi felzaklató levél. Persze ezt úgy is mondhatnám, még baromira körön kívül vagyok a szakmából.

Kilövöm magam a gép elől, és a fürdőbe megyek. Egy kis frissítő zuhanyozás, sörözéshez illik topformában menni. Jó, persze lepukkant állapotban is lehet, csak akkor éppen ellentétes előjelűnek számít az akció. Mi pozitívan (f)elszabadulni készülünk, nem árt, ha a külcsíny... izé külcsín is méltó ehhez. Hát még ha azt is hozzávesszük, hogy nekem jelenleg nem akad nőpartnerem. Se nem húszas, se nem harmincas. Hetvenes meg akkor se kell, ha ingyen mozijegyet kínálnak hozzá... Hogy erre a reklámból fakadó poénra pár hónap múlva is emlékezni fogok, azt nem veszem készpénznek, de hogy egy árva kanyii nem sok, annyi sincs a tárcámban, az már sokkal jobban dühít. Utoljára talán 2 hete kaptam valami csekély átutalást egy összekínlódott novella után, most meg itt állok az előszobában kifordított zsebekkel. Tudod mit, kedves Szilárd barátom? Jössz nekem egy kis előleggel a Norbi-féle sikeres állásinterjúért!

(folytatás a következő bejegyzésben)

Hétfő 9:56

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Egyként fordulunk a közénk toppanó felé, mosolygásunk a köröttünk terjengő nagyvárosi szmogba illan.

- Bocsánat, zavarok? - vigyorog Szilárd barátom, bár csak a vak nem venné észre, hogy kevés emóció áll messzebb tőle per pillanat, mint a sajnálat.

- Végtelenül - morgom neki, és próbálok szemeimmel valami jelzésfélét küldeni felé. Olyasmit, hogy „na kopj le szépen marha gyorsan”, vagy valami hasonló töltetűt.

- Én csak a barátomat jöttem összeszedni - kezd bele zavartalanul, de pillantása céltáblája nem én vagyok. Lehet találgatni, hogy kicsoda.. - Volt olyan kedves ugyanis, hogy magamra hagyott, miközben épp a jövőjét próbáltam megalapozni. És nem is csak éppenhogy, hanem színtiszta acélból, amelyre lehet építkezni.

- Valóban? - villant újra mosolyt a lány. - Akkor ezek szerint rövidesen ki is derül, hogy kicsodák maguk…

- Senkik… izé semmi különös - ez már én lennék. - És úgy pontos, ha elmondjuk, hogy az építkezéshez én értek. Szilárd barátom csupán ás, ásogat, áskálódik, de a tartalmat már nem ő tölti a gödörbe.

- Na ja, ez is egy nézőpont - fintorog a számra vett, de csak nem szakad el a szeme a robogós lányról. - Apropó, Kálmán Szilárd.

- Pallagi Krisztina - nyújt neki kezet a lány. Én valahogy úgy érzem magam, mintha gyertyatartó lennék kettejük bontakozó ismerkedésének oltárán. - Ön pedig?

A lány szakít Szilárd ábrázatával, és rám veti fojtogatóan zöld pillantását.

- Győrváry Krisztián - mutatkozom be én is, és végre jobbomba vehetem selymes tapintású kezét. Ugyan nem látom magamat, de ha most nem vigyorgok, mint a fakutya, akkor soha.

- Hogy ezen így végre túlestünk - veszi vissza a gyeplőt a betolakodó -, akár egy kényelmesebb helyen is folytathatjuk ezt a kis párbeszédet. Bár sajnos Krisztiánnak dolgoznia kell, én viszont…

- Engem várnak - zárja rövidre az invitálást, és egyben a totális kigolyózásomat Krisztina, és végérvényesen előveszi a hóna alól a fejvédőt. - Talán majd máskor, srácok.

Mosollyal int búcsút nekünk, mi pedig döbbenten nézzük, ahogyan megragadja a robogóját, végre menetirányba fordítja, és felülvén rá, a gyalogosok közé fúrja magát. A sarkon dobbant le az úttestre, aztán szem elől veszítjük.

- Kösz, mint mindig!

Hangomban nem kevés keserűség csordogál. Szilárdra nézek, sóhajtok egyet, és elindulok hazafelé. Ő rögtön mellém pattan, cigit kotorván elő a zsebéből.

- Most mi van? Ne mondd már, hogy én voltam az elefánt?

- Hát akkor kicsoda?

- Mondjuk te. Ha nem lépsz közbe ezzel az építkezős baromsággal, akkor már békésen kávézgatnánk egymásba gabalyodva a Colombiá-ban. Timit pedig megenné a fene, hogy ki ez a csaj…

- Mert csak ez számít, ugye?

- Komolyan nem értelek, Krisztián! Te hagysz faképnél engem, nem szólsz, hogy „bocs, megálltam csajozni”, amikor pedig visszakullogok, még én vagyok a hibás. Különben hogy szedted össze ezt a lányt?

- Figyelj, nekem meg kell írnom azt a nyamvadt cikket - torpanok meg. Még szerencse, hogy a mögöttem jövő bácsika éberebb, mint azt kora feltételezné, és egy elvetemült manőverrel kikerül engem. Ha lenne botja, biztosan rosszindulatúan lengetné felém. De nincsen, nekem pedig kedvem nincsen most tovább hallgatni a barátomat. - Majd este felhívlak. Addig megírom ezt az izét, aztán levezetünk pár sörrel.

- Ez már jobban hangzik - vágja felém a vigyorát Szilárd, és a mobiljáért nyúl. - Ha minden igaz, Szilvi kijött már arról a válogatásról. Öt az egyhez, hogy megint vigasztalásra szorul…

- Te pedig másra se vagy jó, mi?

- Hogy te mekkora… igazságokat tudsz mondani, ha akarsz!

Szilárd szélesen ontja felém a vigyorát két füstölés között, majd csát int, és balra átvág az úttesten. Nem tudom, hányszor kell még kondicionálnom magamat, hogy ne hagyjam annyiban a dolgokat, amikor sérelem ér, de az világosan kiderült, hogy nem ma fogom elkezdeni. És nem feltétlenül Szilárddal. Befordulok jobbra, és már azt a bugyuta cikket érlelgetem a fejemben.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Hétfő 9:51

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Az utcára toppanván a jól ismert nyüzsgés fogad. Vagy inkább befogad. Jobbra kezdünk sodródni az áradattal, pontosan abban az irányban, amerről korábban érkeztem. Nem is kerüli el a figyelmemet az a robogó, amelynek felettébb mókás - és helyzetmegmentő - tornászmutatványomat köszönhettem. Hogyan is kerülhetné el, amikor továbbra is a járda kellős közepén trónol, dacolván a tovasietők pulzáló hullámaival?

Megtorpanok. Szilárd persze robog tovább, és magyaráz szokásos feltűnő stílusában, csak már csupa-csupa idegennek, mivel én kiváltam a követői közül. Időlegesen.

Szóval megtorpanok, hogy szemügyre vehessem a robogót. Nincsen rajta semmi különös, talán csak a hátuljára ragasztott „Ha a hátamat látod, jössz egy kólával” matrica. Jópofa, és egyben szánalmas is. Éppen azon gondolkodom, hogy bosszúból kicsit átfirkálom a közhely-köpést, amikor váratlanul megérkezik a jármű gazdája. Egyenesen filctollat szorongató előre hajolásom közben lep meg, akár egy puskázáson ért diákot.

- Talán csak nem a fogalmazással van baja? - szegezi nekem a kérdést bukósisakja menedékéből. Majdnem elejtem a tollat, de az a kezemhez ragadt. Kimagyarázhatatlan corpus delicti.

- Izé, láttam ott egy…

- Nem is tudtam, hogy a parkolóőrök manapság ennyire felszívták magukat a kulturális öntudat terén. Csak nem az a gond, hogy a mondat igazi gyalogos-káromlásnak számít?

- Nem, csak, vagyis… nincsen éppen túl jó helyen - egyenesedem fel. Próbálom visszaszerezni a szituáció közben elvesztett igazságérzetem szülte büszkeséget. Magyarán jól titkolt férfiasságomat.

- Tudom, tudom, stílszerűbb lenne a hátamra ragasztani… - visszakozik a bukósisakos.

- Mármint a motor - teszem hozzá.

- Már miért ne lenne jó helyen? - akad fenn a robogó gazdája. - Ha az úttesten hagyom, az autósok küldenek el a búsba, a fal mellett pedig csak kirakatok és kapualjak vannak. Mintha az egész nyomorult város egyetlen emberrágta gigantikus ementáli lenne!

- Na de így meg felbuknak benne az emberek - riposztozom. Hm, micsoda kifejezés ez.

- Az emberek úton-útfélen felbuknak a saját megszokásaikban. - kezeit a sisakjához emeli, és kezdi kibontani a pántokat. Úgy tűnik, hosszabb litániára készül. - És még csak akadály sem kell nekik, hiszen azok bennük magukban vannak. Bár persze mindennél nagyobb divat a saját vakságunkért a világ sokszínűségét hibáztatni. És itt közel sem csak a látásra gondolok...

Míg mondja, kibújik végre a sisakjából, s már nem csak szűrve jut el hozzám a hangja. Hanem végre teljes bájos csilingelésében.

A lány kissé hátrább sepri a sisaklevételtől előre bukott hajtincseit, és hóna alá vágja a fejvédőt.

- Tehát, aki pofára esik amiatt, hogy nem néz a lába elé, szerintem bőven megérdemli.

Én nem tudok megszólalni. Igaz, vitába lehetne szállni degradáló elképzeléseivel, de nekem éppen más dolgom van. Ugyanis elég csúnyán elveszni készülök egy fojtogatóan zöld szempárban, a hozzá tartozó keskeny, vékony ajkakban és a körülöttük repdeső aranybarna hajtincsekben.

- Most mi van? Ennyire lenyűgöző volt az okfejtésem?

- Dehogyis… illetve dehogyisnem. Inkább nem vitatkozom - felelem, visszanyervén a lélektávollétem… izé -jelenlétem.

- Azt mindjárt gondoltam - mondja kissé lekezelően, és előkapja a hóna alól a sisakját. Ez már kevésbé tetszik nekem. Mármint hogy lekezel, és egyben menni is készül. Hangot is adok nekik.

- Én majdnem a nyakamat törtem, mert éppen siettem valahová. De nem hiszem, hogy ebből kiindulva azonosítani kellene engem a birkaként tévelygő tömeggel.

- Nocsak! Valaki kikéri magának a nyilvánvalót - mosolyodik el, a sisakját pedig visszadugja a hóna alá. - Nem éppen magára gondoltam. A birka tömeg ritkán szokott filctollat ragadni, hogy kreatív bosszút eszeljen ki megtorlásul. Ők inkább a fizikában hisznek. Mármint a fizikai erőben.

- Végre egy kedves mondat - vigyorodom el én is. - Persze nem a birka tömegre, hanem rám nézve.

- Miről maradtam le?

Ez már a kifulladva érkező Szilárd volt. Szerintem a kertvárosból fordult vissza, ahol végre észrevette, hogy egyedül maradt a nagy száj-jártatásban.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Hétfő 9:38

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Timi az asztalunknál terem, és kávéscsészéket pakol elénk. Pont a hatásszünetkor érkezett, akárha így lett volna megrendelve. A véletlen nagy dramaturg tud lenni.

- Szóval, ha azt mondom, hogy holnap reggel 9-re legyen a mail-boxomban egy cikk mondjuk a… a harmincas férfiak húszas csajok felé tendálásáról, ott tud lenni?

- Még kávét is küldünk melléje - vigyorog Szilárd, majd kortyol a feketéjéből. - Ugye, barátom?

Ez utóbbi kétségkívül nekem szól. Érdekes, többnyire paprikajancsi vagyok, és hasonló kaliberű szerencsétlenségek, most meg hirtelen előléptem baráttá. No mindegy.

- Persze - felelem. - Nem gond. Érdekes téma. Van mit írni róla.

- Hát csak legyen - bólint elégedetten Norbi, és ő is szürcsölget párat a kávéjából. Nagy és kölcsönös megelégedettség telepszik ránk, s majdnem agyon is nyom bennünket a sekélyességével, de Szilárd, a porondmester résen van. Talán túlságosan is, mint kiderül.

- És ha a vizsgán átmegyünk, akkor…

- Akkor beszélhetünk a folytatásról - fejezi be Norbi számára megfelelően a mondatot.

- Semmi mézesmadzag?

- Még csak egy nyavalyás medvecukor se - mosolyodik el diktálónk és parancstevőnk, és kezet nyújt. Illetve először lerakja a kávémaradékot, majd aztán ad jobbot. Nekem is, Szilárdnak is. Erős és határozott kézszorítások után köszön el, és távozik. Egyként nézünk utána.

- Majdnem elcseszted - pöfékel felém Szilárd ripsz-ropsz elővarázsolt cigiregyújtása közben.

- Hát, majdnem.

- Ha én nem vagyok…

- Tudom, akkor én még kevésbé.

Vigyorgunk, mint a tejbetök, mire Timi odakormányoz mellénk.

- Ki volt ez? - kérdi kíváncsian. Meresztgeti kicsit óriásian zöld szemeit, de csak nem akarunk felelni neki. Én már a cikken töprengek, Szilárd meg szerintem valami esti randin. - Naaa, ki volt ez?

- Hogy mi van? - eszmél fel karrierlökdösőm. - Mi van?

- Naaa, lécci, ki volt ez a pofa?

- Ne selypíts, mert azt nem szeretem. Persze mást se nagyon, de ez egy másik lap, vagy mi.

- Nagykutya? Pénzespasi? Filmsztár?

- Drágám, ha ez filmsztár lett volna, akkor már az autogramjaival lenne tele a formás kis cicid. Na vigyél másik asztalhoz is kávét szépen!

- De bunkó vagy - csücsöríti lekonyulóan Timi, és arrébb himbálózik. Szilárd azért hosszasan a feneke után pislant.

- Szegény - réved a lány hátsójára, akárha a fiatalsága ringana vele tova. - Azért kedvelem, de ez az esze semmi, toszd meg jól stílus akkor sem fekszik nekem, ha szó szerint feküdne…

- Azt hiszem, ezt beleírom - mondom.

- Mit? Mibe?

- Hát ezt az utóbbi mondatodat.

- Miért, mit mondtam? - most Szilárd barátom néz olyan bután, mint akiben zöldre váltott az ostobaság.

- Mindegy - löttyintem torkomba a kávé utóját, és azzal a tettrekész pillantással vetem az arcomat Szilárd irányába, amelyet már jól ismer.

- Igazad van, menjünk!

(folytatás a következő bejegyzésben)

Hétfő 9:17

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Szilárd kisiet elém.

- Oké, mondhattad volna, hogy szerepet kaptál egy kandi kamerás vígjátékban, akkor nem feszengtem volna ennyire amiatt, hogy elcseszed a jövőnket.

Humora mindig is volt a srácnak, szerintem az empátiáját is arra cserélte be, amikor a személyiségjegyeket osztogatták.

- Menjünk már be, mindenki engem bámul - mondom erőtlenül.

Így teszünk. Norbi az asztal előtt továbbra is állva, egy millimétert sem mozdulhatott, amióta a show elkezdődött. Ez most vagy jó nekem, vagy éppen ellenkezőleg. Bölcs meglátás.

- Szia! Bocsánat! Azt hiszem, nincs még egy olyan ambíciójú tehetség ebben a városban, aki ennyire képes törni magát.

Ez én voltam. Kidüllesztettem a mellem, hogy valami tartást adjak cool verbális belépőmnek, de azért egy tükörbepillantás erejéig nem mernék mérget venni a hatásfokára.

- Öööö… semmi baj - nyögi végül Norbi. - Izé, jól vagy?

- Persze, majd összeforrok. Szóval bocsánat a késésért. Olyasmi hátráltatott, ami még soha.

Persze, elaludtam, mint a sicc. Ja, ezt nem mondtam ki hangosan.

- Akkor, szerintem üljünk le - bújik bele Szilárd a tárgyalásvezető gúnyájába. - Nem szeretnénk sokáig rabolni az idődet, csak amíg egymás tenyerébe nem csapunk.

Vigyorog. Egyúttal int az alvajáró Timinek a messzeségbe, hogy hozzon kávét. Magabiztos a pofa, különben nem lenne rá szükségem.

- Jól van - ülepszik vissza Norbi. - Tényleg nincs sok időm. De most már kíváncsi vagyok, mitek van.

- Lazán a legjobb agyas írástudó, aki már nem gyakornok, helyette profi, ráadásul szabad státuszú, és csakis teljesítmény után követel.

Esküszöm, ennél lényegretörőbb, csillogóbbra fényezett, menedzselésnek szánt jellemzést egy teljes kampánystáb nem lenne képes összehozni. Csak Szilárd barátom.

- Úgyhogy az ajánlatunk az, hogy…

- Pillanat - szakítja félbe Norbi. Áttolja jobb kezéből a balba márkás öngyújtóját. De nem gyújt rá. - Ajánlatom szerintem itt egyelőre nekem lehet.

Bűnbánóan bólogatunk. Én törődöttebben, Szilárd megjátszósabban. De legalább egyszerre tesszük.

- Mindenesetre sikerült felcsigáznotok. Azt ti is tudjátok, gondolom, hallottatok róla, hogy csak azért, mert még nem ismert valaki, nem mondok neki kapásból nemet. - Most tényleg csendben vagyunk. És figyelünk ezerrel. - Viszont valamit le is kell rakni az asztalra ahhoz, hogy esély legyen bekerülni a csapatomba. Hangsúlyozom, esély!

(folytatás a következő bejegyzésben)