(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Állok, mint a lecövekelt fájdalom. Mozdulatlanul, belül azonban kitörni készülő szlalomköröket nyargalászva. Majd szétfeszít a bizonytalanság. Csenge viszont, mintha sutba felejtené Ádi okozta lelki megrázkódtatását, örömittas sikítással ugrik Krisztina karjaiba.
- Szia - mosolyog a szemébe 100 csillogó foggal, Krisztina pedig hasonló boldogsággal fogadja. Puszi, puszi, ölelés, ölelés. Én meg szerencsétlenül téblábolok tőlük mintegy fél méterre. Mit nem adnék most egy sörért. Vagy egy ácskalapácsért, a saját fejembe...
- Legközelebb nekem is szóljatok - mosolyog Krisztina, mire Csenge visítva kezd nevetni a mosdók előtti folyosón. Nekem kábé ölni lenne kedvem. És azt hiszem, nem is igen válogatnék. Sem az eszközökben, sem a célpontokban.
- Veszélyesen kell élni, tudod - bökdösi Krisztina vállát Csenge.
- Na ja - morgom, megtapogatva feldagadt számat. Lehet, hogy kicsit hangosabban duzzogok, mert mindketten rám merednek. Csenge végigsimít az arcomon, csak úgy szokásosan, Krisztina pedig csupán most ébred rá, hogy egy háborús sérült is ácsorog a folyosón.
- Mi történt? - kérdezi aggódó arcot vágva, és közelebb lép hozzám.
- Semmi különös, csak összetörtem egy kicsit...
Kétértelműségem rajtam kívül másnak nem tűnik fel, szóval marha sokat érek a malíciámmal.
- De tényleg. Mi történt?
Valóban aggódik, nem csak tetteti. Szeretnék hinni neki.
- Ő az én kis hősöm - ugrik Csenge a nyakamba, és megpuszil. Úgy látszik, nála a szeretetkitörés a stresszlevezetés legjobb módozata.
- Azt az összetöpörítő melléknevet nyugodtan elhagyhattad volna...
- Édes vagy - szorongat tovább Csenge, mire Krisztina tekintetén mintha felhők úsznának át. Még nem viharjellegűek, de azért bármi lehet belőlük. Csak nem féltékeny Csengére?
- No jó - fejtem le magamról a rám tapadt kezeket. - Végre innom kell valamit erre a... mai napra.
Rossznevelten hátat fordítok nekik, és a folyosóról nyíló bár felé indulok. Nem szólnak utánam. De mielőtt belépnék a terembe, hallom, hogy suttogni kezdenek a hátam mögött. Hadd tegyék.
Dénes meglát, odaint nekem, én pedig már távolról mutatom, hogy kettőt kérek. Mindegy miből, de üssön, mint az a vágyott ácskalapács.
Felszuszakolom magam a pult előtti egyik bárszékre, s mire levághatnám a könyökömet a keményfa borításra, már előttem is áll két pohár. Egy kicsi és egy nagy. Na jó, egy közepes és egy baromi nagy.
- Látom, nagy a gáz - mondja Dénes kérdő tekintetem látva. - Hajtsd fel, de ne kérdezd, mi ez!
Szót fogadok. Lenyelem előbb a kisebb pohár tartalmát, aztán a gigantikusban lévő sörrel öblögetek. Így is keresztülfut rajtam egy tehervonat, egy csatahajó és egy nehézbombázó. Majdnem leszédülök az ingatag bárszékről.
- Mi volt ez? - suttogom Dénes felé. Oktávokat és évtizedeket mélyült a hangom a majd egy deci meglepetéspiától.
- Mit mondtam?
- Hogy ne kérdezzem.
- Hát akkor...?
Dénes ott hagy a pácban... pácolódni. A saját és a titkos recept alapján készülhetett alkohol levében fődögélek. Annyi erőm sincsen, hogy a tőlem másfél méterre heverő mogyorós tálért nyúljak. Agyonüt a nap feszültsége, lelki vívódásaim, no meg az ezerfokos pia gyomormaró gőze.
Valamint az a tenyér, amely vaslapát módjára csap a vállamra. Most a másik irányba billenek a bárszéken.
- Korán örültél, haver!
A haver megszólítás nem túl bizalomgerjesztő, és sajnos az az arc sem, amellyel farkasszemet nézek, amikor megpördülök. Pontosabban arcok, amelyekkel... A farkasszemből rögtön bárányszem lesz.
3 idegen áll előttem, míg én a bárszéken terpeszkedem. Egyikük az orrából még mindig keskeny vérpatakot eregető Ádi, a másik kettő pedig a sebtében összekapkodott felmentő sereg lehet. Mármint számára felmentő, számomra valószínűleg bevégző sereg.
- Gyere ki, megbeszéljük az iméntit - vigyorog Ádi. Rohadt nagy legény lett, mióta két másik haver áll mellette. Én viszont csak egy üres kispoharat és egy félig teli söröskorsót tudok felmutatni. Azt hiszem, nem nagyon kell mérlegre tenni a dolgokat, hogy megjósolható legyen a végeredmény.
- Dehogy megyek - mondom akkora nyugalommal, amekkora csak kitelik tőlem. Az pedig nem valami sok. Remélem, csak én hallom hangom enyhe remegését. - Én a fair játékot szeretem.
- Én meg azt szeretem, ahogyan szétverjük majd a pofádat!
Mindhárman előrelépnek. Beletörődöm a vesztembe, és elemelkedem a bárszékről. Ám ahelyett, hogy lendülnének felém a kezek, Dénes mászik be a képbe.
- Itt nem lesz semmiféle verekedés. Lehet távozni.
Nekem háttal, védőn áll köztem és a kivégzőosztag között. Pillanatnyi dermedtség száll a trióra, de aztán gyorsan levetkőzik a zavart. Ádi nagyképűen meglapogatja Dénes vállait.
- Maradj ki belőle, pajtás! Várnak az italok a pult mögött, húzd meg magad szépen!
Mintha csak valami ponyvából olvasná a szöveget, annyira kínos. Hallgatni egy kívülálló szemével. Csak sajnos én baromira benne vagyok a dolgok sűrűjében.
Dénes nem mozdul, én viszont előlépek mögüle, és megpróbálom arrébb taszítani.
- Köszi, de megoldom - mondom neki. Ja, hogy véget vessek az életemnek.
Dénes továbbra sem mozdul, erővel sem tudom visszalöködni a pult mögé. Na ja, amekkora erőm nekem van, nála pedig medicinlabdák duzzadnak bicepsztájékon.
Aztán még valami elodázza az első pofon elcsattanását.
- Készülj a harcra, testvér!
Szilárd lép mellénk, feltűrt ingujjal és kidüllesztett mellkassal. Kezdődhet a haddelhadd!
(folytatás a következő bejegyzésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése